Ligeti György azon zeneszerzők közé tartozik, akik képesek világosan és érdekesen beszélni műveikről és munkamódszerükről. A komponálás számomra mindig a legkevésbé megfogható, legtitokzatosabb alkotótevékenységnek tűnt mind között - Ligeti segítségével egy kissé reálisabban látom már, de tiszteletem és csodálatom a zeneszerzés művészete iránt természetesen semmivel sem csökkent.

Ligetivel 1970-ben találkoztam Budapesten, amikor a nemzetközi zeneszerzőverseny zsürijének tagjaként látogatott haza. Nevét főként külföldi újságokból ismertem, hiszen a hangversenyműsorokon elég gyakran szerepelnek művei, és Christa Ludwiggal folytatott beszélgetésemben is felmerült. Érdekelt ez a tehetséges és rendkívül intelligens ember, vonzónak találtam természettudósra emlékeztető megjelenését, halk szerénységét, intellektusának ezt a mindenen átsütő jelenlétét. Beszédmodora is megragadott. Kissé Boulezre emlékeztetően kapkod és hadar, annak feszültsége és vibrálása nélkül. Az volt a benyomásom, hogy attól fél, a rendelkezésre álló idő túl rövid lesz arra, hogy mindent elmondjon. Igen nehéz volt a szalagról leírni Ligeti monológját (a kérdések itt valóban másodrendű szerepet játszottak) nemcsak a tempó miatt, hanem hosszú, rendkívül bonyolult és összetett körmondatai következtében is, hiszen ha stílusához hű maradok, majdhogynem olvashatatlanná válik a szöveg. A tartalmon természetesen semmit sem változtattam, és a stíluson is csak annyit, hogy helyenként pontot tettem, ahol ő „vesszőt mondott".

Jellemző Ligetire, tehát elárulom, hogy a leírt szöveget áttekintésre elküldtem neki; ő a legrövidebb időn belül átnézte, és egy mellékelt gépelt jegyzetben ötvenöt számozott megjegyzést tett. Több órát szánhatott tehát erre a munkára.

V. B. A.: Az elmúlt évek során számos kiváló muzsikussal beszéltem, akik őszintén bevallották, hogy egyszerűen nem értik a modern zenét, az nem szól hozzájuk és ezért nem is szólaltatják meg. Ilyen szellemben nyilatkozott például Elisabeth Schwarzkopf és Christa Ludwig. Úgy tűnik tehát, hogy elég mély szakadék választja el a hagyományos zenén nevelkedett muzsikus generációt a modern zenétől.

LIGETI: Erről a szakadékról sok szó esik, de azt hiszem, hogy kicsit eltúlozzák. Sokan azt állítják például, hogy a modern zene nem kell a nagyközönségnek. A nagyközönség tág fogalom, sokféle embercsoport alkotja. Abban a pillanatban, amikor van bizonyos számú individuum, akiket érdekel a modern zene, akkor a modern zene előadásának már van létjogosultsága.

Ami a klasszikus és romantikus muzsikán nevelkedett zenészeket illeti - említette Christa Ludwig nevét - ők annyira a Schuberttől Mahlerig terjedő világban élnek, hogy természetesen nehezen találják meg a kapcsolatot a mai muzsikával. Azonban attól, hogy Christa Ludwig nem szereti, más még szeretheti! Gondoljunk egyes karmesterekre, akik a klasszikus és romantikus korszakra specializálták magukat. Itt van például Karajan. Róla rengeteg vita folyik, vannak imádói és ellenzői. Én magam valahol a középen állok. Karajan elég jó karmester, ha talán nem is olyan jelentős, mint amilyennek csodálói tartják. De ő, aki egy ideig teljesen elzárkózott az új zene dirigálásától, az utóbbi években egyszerre felfedezte, hogy „aha, itt is van valami érdekes". Például az én egyik darabomat is elvezényelte (állítólag nagyon rosszul) - az Atmospheres-t. Mindenesetre én vele nem beszéltem, nem ismerem személyesen, tehát senki sem volt, aki rábeszélte volna. Penderecki két darabját is dirigálta. Lehet, hogy valami hasonló megtörténik még Christa Ludwiggal is. A dolgot tehát nem lehet úgy lezárni, hogy ezen az oldalon állnak az emberek általában, aztán jön a szakadék, és a túlsó oldalon van egy kis klikk, akiket érdekel a modern zene.

Természetes, hogy ha valaki valami újat hoz létre, mindig van egy nagyobb embercsoport, akik ezzel nem hajlandók közösséget vállalni. Ez mindig is így volt. Bartók esetében is, mondjuk a tízes években, Wagnernál is, meg Beethovennél is. Azt is el tudom képzelni, hogy egy Beethoven vagy Mozart idejében élő „Christa Ludwig" kijelentette, hogy igen szívesen énekelne Salieritől, de Mozart túl komplikált. Más szóval: felnagyítják ezt a szakadékot.

V. B. A.: Akkor hadd szembesítsem egy másik kijelentéssel. Lovro von Matacic úgy véli (és érdekes módon ugyanezen a véleményen van az angol zenekritikusok doyenje, Sir Neville Cardus is), hogy mindaz, ami ma történik, csak kísérletezés. A jövőben majd eljön egy zseni, aki a kísérletek eredményeit fel tudja használni. Egyetért-e azzal, hogy a zeneszerzés átmeneti korszakában élünk?