Az egyén egyébként mintha befejezte volna a XIX. században játszott óriási szerepét. Még életben tartja a pszichologizmus, főként a mélylélektan hatása alatt. Új regényformát hoz létre az emlékek megelevenítése, tudatos és tudattalan érzések elemzése, belső monológ alakjában. A ma is ható, az ábrázolandó valóságot a lélek mélyvilágában kereső szürrealizmus a gondolat szeszélyes kapcsolatait, a képzelet és az álom felelőtlen játékait igyekszik rögzíteni. De mennyiségben és hatásban mindez eltörpül az irodalom egyénen túlmutató tárgyválasztása és ábrázolásmódja mellett.
Családok, nemzedékek sorsát rajzoló ciklusokkal és olyan „regényfolyamok"-kal találkozunk, amelyek egyetlen hősről szólnak ugyan, de ezt a hőst hosszú életén keresztül a társadalom újabb meg újabb nemzedékeivel állítják szembe. És vannak hős nélküli regénysorozatok a társadalom egymás mellé rakott rétegeiről. A közösségi regény legfőbb táplálója eleinte a háborús regény, egy gyalogsági szakasz vagy repülőszázad története.

A régi formák összeomlása minden műfajban érezhető, de legerősebben a színpadon. Ennek oka nemcsak a tartalom változása, hanem a film hatása is. Az anyagnak többé-kevésbé klasszikus sűrítése, amihez a színpad mesteremberei már kitűnően értettek, nem elégíti ki többé a közönséget. A film technikája, amely sokban emlékeztet Shakespeare színházára, gyorsabb és változatosabb életet követel a színpadon is. A jelenetek szabadabb kapcsolásával némileg visszatereli a drámát az epika irányába. Nem adhatja meg a film gyorsan változó, teljes díszleteit, nem térhet vissza Shakespeare csupasz színpadához sem, de kiderül, hogy a közönség, akárcsak a középkorban, beéri a színhely szimbolikus jelzésével is. Az epikus mesét egy olyan szereplő tartja össze, akit az antik világból, mint kórust, a XVII. századból mint bizalmast, a XIX.-ból mint rezonőrt ismertünk: a narrátor, vagyis elbeszélő. Az egyetlen hős helyére pedig, akárcsak a regényben, gyakran kerül a közösség.

A húszas évektől fogva két élesen elválasztott részre tagozódik a világ irodalma. A világnézet vonala keresztezi a sok egymás mellett futó, egymással külön is harcoló irodalmi irányt. Nem földrajzi határvonal ez, mert az egyes országok szellemi érintkezését még a fasizmus legrosszabb korszakában sem lehetett teljesen megszüntetni. A szocialista szellemű irodalomnak a szocialista országokon kívül is vannak jelentős képviselői, Franciaországtól Dél-Amerikáig, bár igaz, hogy ezeknek sokszor száműzetésbe kell menekülniük. Ma már a szocialista irodalom világméretekben való kibontakozásáról beszélhetünk. A fasiszta országok „gleichschaltolt" irodalma méltán tűnt el nyomtalanul. Ezeknek az országoknak szellemi értékei évtizedeken át vagy némaságra voltak kárhoztatva, vagy csak száműzetésben nyilatkozhattak meg. A mai tőkésországokban egyszerre szólal meg a reakció, a többé-kevésbé keserű társadalomkritika, a haladó polgári humanizmus és a szocialista gondolat. E világnézeti elemek iskolánként, sőt egyénenként más-más viszonyban állnak a realitással, keresik vagy menekülnek előle.