Egy újságírónő ismerősöm így nyilatkozott az elromlott házassága után néhány év elteltével: A házasságok zöme szerintem azért düledezik, azért problémákkal terhes, mert nem tanulunk meg kapcsolatokat építeni, javítani, alkalmazkodni, változni, változtatni és ehhez hasonlók. Azt hisszük, hogy egy adott szituáció kitart az idők végezetéig. Pedig dehogy! Tudnunk kell (kellene), a magunk változását kordában, és a másikét tiszteletben tartani. Én pedig azt fűzöm hozzá, sokan hisznek benne, hogy az adott, nem kívánatos konfliktus idővel jóra fordul. Biztos létezik ilyen is, de sajnos, csak ritkán. Nem volt ez másképpen pár ezer évvel ezelőtt sem, csak nem válással oldották meg a problémát. A kereszténység kialakulásával még bűnnek is számított. Ennek ellenére nem hinném, hogy bárki visszakívánná azt az időszakot. Érdemes elgondolkodni a Mózes által elhíresült Isten tíz parancsolatán. Vajon, mért volt szükség kőbe vésni a következő intelmeket: „más feleségét ne kívánjad, apádat és anyádat tiszteljed!" Nem nehéz rájönni, a rossz párkapcsolatok nem újkeletűek, de a gyermeknevelés problémája sem. Erre példa az említett Káin és Ábel esete. Már akkor is sebezhetőek voltak az egy családban élők, főleg a nők és a gyerekek. Szóval a tízparancsolat magában foglalja azt a történelmi tényt, hogy a férfiak, már akkor gyakorolták a más asszonyának elcsábítását, és szerintem a perverzitás sem állhatott távol tőlük. Sőt, akkor is voltak a szülői önkény ellen lázadó tinédzserek, és szófogadatlan rossz gyerekek. Persze nem mindegy, mit nevezünk rosszaságnak. Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy a nők lakoltak, szenvedtek meg mindenért. A férfiak teljes mértékben uralkodhattak a feleségük és gyermekeik felett, csupán a belátásukon múlott a büntetés mértéke, s milyen eszközzel éljenek, ha a női élettársat regulázni kellett. A nők nem tiltakozhattak, nem volt joguk a változtatáshoz. A nők hátrányos helyzete már akkor elkezdődött, amikor kiléptek a tipegő cipőjükből. Elgondolni is borzasztó, hogy napjainkban is vannak olyan országok, ahol csak alantas személyeknek számítanak. Vajon, amikor Isten megalkotta Ádámot és Évát, már akkor kiosztotta a szerepeket, vagy az erősebb nem, a férfiak nevezték ki magukat felsőbbrendű lénynek? Én magam nem gyakorolom a vallásomat, mert sok csalódás ért vele kapcsolatban, mégis ki kell mondanom azt a meggyőződésemet, akik mélyen hisznek Isten igéjében, jobb emberré válnak. Optimisták, és bíznak a szebb jövőben, a házasság szentségében. Sőt elmondható, a sorscsapásokat, betegségeket is türelmesebben viselik. Testüket, lelküket átjárja az a szellemiség, „HA ISTEN VELÜNK, KI ELLENÜNK"?! - vallják, áhítatos meggyőződéssel. A tapasztalatok azt igazolják, teljesen mindegy, melyik egyház bibliájából tanul valaki emberséget, mert ugye, mindegyik a saját értelmezése szerint írta át az eredetit, a jobbító szándék mindegyikből kiérthető. Az is az egyházi felekezetek mellett szól, hogy hatásosabban kordában tudják tartani híveiket a bűnös kilengésekkel szemben, mint a legszigorúbb törvénykezés. Ebben legnagyobb szerepük az új egyházaknak van. Javukra legyen elfogadva, nem inkvizíciós erőfölénnyel akarják jobb belátásra bírni a másként gondolkodókat, hanem a meggyőző szavak erejével. Bőven lehetne felsorakoztatni, minden új egyház rovására negatív példákat is, amelyeket a legtöbb ember képtelen elfogadni, de nem az a célom, hogy vallásvitába bonyolódjak.
A történelmi egyházaknak nincs már összetartó erejük, elvesztették a vezető szerepüket. A papok reverendája megmaradt, de a tekintélyüket már nem tudják fenntartani. Ennek is meg van a magyarázata. Évszázadokon keresztül túl nagy szerepet kaptak, a világ vezetésében és ugyanúgy, mint az egypártrendszerben, kialakult egyfajta hierarchikus vallási diktatúra. Már nem elégedtek meg azzal, hogy a lelkeket tartsák karban, mindenbe beleszóltak, sokszor indokolatlanul ítélkeztek, és háborúkat szentesítettek. Amellett, nem úgy éltek, mint amit Isten igéjén keresztül hirdettek. Mint az utóbbi években nyilvánosságra került, míg sokan a szószéken papolnak, a vallásuktól idegen, bűnös életet élnek. Az eredmény: az emberek zömének szemében a házasság nem az égben, hanem itt a földön köttetik, együttélés formájában. Ma is elismerik a Tízparancsolat jogosságát, csakhogy már elfogadhatóvá szelídült. Főleg, hogy megtört a férfiak egyeduralma.
Térjünk vissza a jelenlegi valóságos életre, a válásokra, és annak következményeire. Az ember életében a házasság a legmeghatározóbb döntés (legalábbis annak kellene lennie), amely a sírig tarthat. Sajnos sokak számára csak egy izgalmas kaland, melyet akkor szakítanak meg, amikor akarnak. A fiatalok előre pillantanak, az idősebbek jobbára hátra. Ez így van rendjén, csakhogy az előrepillantásokat kevés ember teszi felelősségtudattal, előtérbe kerül az ego. Igaz, a házasságban változhat ez a rossz szemlélet, de nem mindenkinél, és sajnos, sokszor még a gyermekek megszületése után sem. A mai korban, szerencsére, a házasságok zömmel szerelemből kötődnek. Ez jó, de az már kétségbeejtő, hogy kapni akarják a szeretetet, a velük való törődést, de adni már kevésbé. Az irodalomban, a szakemberek körében legfőképpen az a tétel szerepel, hogy a házasulandó feleknek, a házasságkötés előtt, meg kellene beszélniük az egymással szembeni elvárásaikat, de legalább feltérképezni, vajon, egy hullámhosszon gondolkodnak-e? Ez így is lenne normális. Csakhogy a fiataloknál a szerelem mást láttat, mint amilyen a valóság. Ezért nem is működik, legalábbis nem elég hatásosan. Hogy lehet elvárni a fiataloktól, hogy hideg fővel gondolkodjanak, amikor tüzeli őket a szerelem? Így van ez akkor is, amikor házasság nélkül párkapcsolatra lépnek. Nem az a fő probléma, hogy rövid ismeretség után kelnek egybe, és nincs alkalmuk megismerni egymás hibáit, erényeit, az okozza a nagyobb bajt, hogy a rövid udvarlás ideje alatt nincs idejük megszokni azokat, megtanulni, alkalmazkodni hozzá.