- Ace, gyere ide!

- Igazán büszke lehet rá, gyönyörű állat - dicsérte Emily mosolyogva, köszönés helyett.

- Mit keres itt? - förmedt rá a férfi.

- Ha nem tudná, ez itt magán terület! - mondta barátságtalanul. A lányt nagyon meglepte a férfi udvariatlansága, ám nem hagyta magát megfélemlíteni.

- Tisztában vagyok vele, higgye el, nem is zavarnám, ha, nem lenne muszáj, de az az igazság, hogy segítségre van szükségem, ugyanis a házban kiment a biztosíték, és egyszerűen képtelen vagyok kinyitni az alagsori ajtót, hogy visszakapcsoljam.

- Nézze hölgyem, nem tudom, hogy egy vak ember hogyan segíthetne az ön szorult helyzetén, de ha megfogad egy tanácsot, akkor használja a kilincset! - vette oda durván az idegen. Emilyt ez a cinikus hang annyira feldühítette, hogy nem tudta szónélkül hagyni a dolgot, bármennyire is meglepte az, amit az imént hallott.

- Mondja, maga mindenkihez ilyen kedves, vagy csak velem tesz kivételt? - kérdezte gúnyosan, kezét a csípőjére téve.

- Egyébként, köszönöm a hasznos tanácsot, bár ez volt az első dolog, amit megpróbáltam! - vágott vissza, és mielőtt még faképnél hagyta volna a férfit, megsimogatta a kutya fejét, miközben hozzá tette, az állathoz intézve szavait:

- Tudod, nem szívesen lennék a helyedben! - Azzal köszönés nélkül távozott. Iszonyúan dühös volt. Mit képzel magáról ez az alak? Megindította ugyan férfi kijelentése, miszerint vak, ha nem lett volna olyan arrogáns, talán még sajnálta is volna, ám ebben a pillanatban nem érzett mást, csak mérhetetlen dühöt. Emily tisztában volt vele, hogy mit érezhet, bizonyára nem lehet könnyű neki sem, ám, még ez sem jogosítja fel arra, hogy így bánjon bárkivel is.

Alan töprengve hallgatta a távolodó lépteket. - Igaza van - gondolta magában. Valóban nem volt túl kedves hozzá, pedig ő csak segítséget szeretett volna kérni, azt pedig végképp nem tudhatta, hogy ő vak. De ha egyszer a nő megzavarta a magányát! A viselkedésére ez sem mentség, közölhette volna finomabban is vele a tényeket. Maga sem tudta miért, lelkiismeret furdalást érzett. Végül is mindig segíteni akart másokon, most meg elutasította azt.

- Mit szólnál, ha utána mennénk? - kérdezte kutyájától, fejét a csaholás irányába fordítva.

- Gyere! - utasította Acet, és kinyitotta a kaput. Nem volt szüksége rá ahhoz, hogy odataláljon a szomszéd házhoz, hiszen jól ismerte a járást, azért mindenesetre fogta a kutya pórázát.

Emilyben még mindig forrt a méreg, ahogy hazaért. Ritkán fordult elő, hogy valaki ennyire kihozza a sodrából, de ennek az idegennek úgy látszik, sikerült röpke másodpercek alatt, ráadásul ettől az áram sem jött vissza a házba. Tulajdonképpen át tudta érezni a férfi viselkedésében megbúvó tehetlen dühöt, hiszen ő is hasonlót érzett eleinte. - Ki tudja, mióta élhet itt egyedül a vakságával, mint egy remete - töprengett magában. Némi hasonlóságot látott kettejük között, hiszen ő is átélte ugyanezt, de tisztában volt vele, hogy túl kell lépnie a dolgon, hiszen ha nem teszi meg, akkor az önsajnálat elemészti. Leült az asztalhoz, azon töprengett mihez is kezdjen, mikor meghallotta a csengőt. El sem tudta képzelni ki lehet az, meglepődve látta, hogy a kapuban az idegen áll, a kutya pedig fegyelmezetten ül a lába mellett.

- Micsoda váratlan meglepetés! Ha jól emlékszem, most azt kellene mondanom, hogy ha nem tudná, ez magánterület - mondta cinikusan.

- Igaza van, ostobán viselkedtem - kért elnézést a férfi, még mindig a kapuban állva, bár Ace már Emily mellett, a farkát csóválva csaholt.

- Valóban így van - helyeselt a lány.

- Mit mondjak, nem könnyíti meg a helyzetemet - felelte Alan szemrehányón.

- Miért, talán kellene?- vágott vissza nő.