Attól a naptól már szélsebesen teltek a hónapok, úgy követték az évszakok egyik a másikat, mintha csak a nappalok váltakoztak volna. A királykisasszony pedig napról napra cseperedett, gyönyörűségének híre bejárta az egész világot, amikor pedig már elérte a tizennyolcadik életévét, a jó öreg Kondér király kihirdette országában, annak adja egyetlen leányát, aki olyan dolgot tud ajándékozni neki, amiben nem talál hibát. Aradália királykisasszony ugyanis, szépségéről híres volt, de képtelen volt megelégedni bármivel is, mindenben a hibát kereste és meg is találta. Így sosem tudott örülni saját szépségének sem. Nagy szomorúsága volt ez Kondér királynak, hiszen egyetlen szerelme, drága felesége bele is halt a bánatba, szomorúságba, mert áhított gyermeke, soha nem tudott örülni semminek sem. Mi is fájhatna jobban egy szülőnek, mint gyermeke szomorúsága? Járt is a szóbeszéd országról országra, de nem kellett kérni a hercegeket, daliákat, királyfiakat külön arra, hogy szerencsét próbáljanak!
Mindenki szerette volna feleségül venni, a tündéri szépséggel megáldott királylányt. Magabiztosabbnál magabiztosabb kérők lettek egymás után kiutasítva! A szépségükkel sem mentek sokra, hiszen a királylány nem is ismerte mi az. Csak a hibát látta meg mindenkiben, s valamennyi ajándéktárgyban.
Hely, de búslakodott szegény, öreg Kondér király! Főképp, amikor látta a kérők száma egyre apad. Csak a fejét rázta, s morgott a bajsza alatt:
- Ejnye, lányom, ejnye! Nem kellene egy kicsit engedékenyebbnek legyél?
- De Apám! Kend nem látja, mennyire rútak és ostobák mind?!- felelte, mit sem törődve apja szavaival.