El lehet képzelni, hogy van valami közös Lotharingiai Ferenc német császár, Mária Terézia férje és... a Habsburgok egyik legádázabb ellensége, Martinovics Ignác között? Vagy Washington, a nagy amerikai államférfi és mondjuk Cagliostro, a Rómában életfogytiglani börtönre ítélt hírhedt kalandor között? Mozart, a zseniális zeneköltő és Talleyrand, a minden hajjal megkent kaméleondiplomata között? II. Vilmos, német császár és Joffre francia marsall között? Nagy Frigyes és Danton között?
De még hosszan folytathatnám a sort: La Fayette, Guillotin doktor, a nyaktiló feltalálója, továbbá Montesquieu, Voltaire, Marat, Robespierre, Gambetta, Masaryk és Beneš, Peron, a volt argentin diktátor és Queipo de Llano, Franco egyik hatalomra segítő tábornoka. És hazai viszonylatban olyan neveket említhetnék, mint Kazinczy vagy gróf Széchényi Ferenc, Türr István vagy Supka Géza...
Nos, a legkevesebb, amit el lehet mondani erről az illusztris társaságról, hogy roppant vegyes: dicsőséges államférfiak és ravasz szélhámosok, naiv emberbarátok és mindent legázoló törtetők, uralkodók és forradalmárok egyaránt találhatók benne. Mi hát az a közös vonás, amire fentebb céloztam?
Az, hogy valamennyien keresztülmentek a „fekete kamrán", amit a francia a Cabinet de Réflexion névvel illet. Tehát valamennyien elmesélhették volna a következő, különös történetet:
- ...És akkor bevezettek egy feketére festett fallal körülvett zárkába, hol asztal, zsámoly és írószerszámok voltak; az asztalra vizeskancsót, kenyeret meg két serleget tettek - az egyikben kén, a másikban só volt; a falon egy sor jelkép: Kasza, Homokóra, Kakas, meg ez a rövidítés: V. I. T.
R. I. O. L.
* Ebben a koporsóban levetettem régi énem, meghaltam, és újra feltámadtam. Elvették érceimet (kés, ezüstpénz stb.), mindent, ami a civilizációra emlékeztet, és ami zavarja a delejes áramok keringését. Aztán lemeztelenítettem mellkasom bal oldalát az őszinteség jegyében, majd a jobb lábamat, az alázatosság jegyében, lehúzták bal cipőmet, a tiszteletadás jegyében, és nyakamba akasztottak egy hurkot, ami emlékeztetett mindarra, ami még visszahúzott a régi világhoz. - Aztán feltették a kérdést: „Szab . ˙ . Kőm . ˙ . ön?" S én azt feleltem:
„Mester- és legénytestvéreim annak ismernek." Erre megkérdezték: „Miről ismerjem meg, hogy szab . ˙ . kőm . ˙ .?" Én ezt feleltem: „Szó (hallható), jel (látható) és érintés (érezhető jel), valamint felvételem sajátságos körülményeinek elmondásából." „Mondja a szót!" - hangzott erre a felhívás. Mire én: „Mondja ön az első betűt, majd én megmondom a másodikat." Aztán újra bekötötték a szemem, és egy ajtó elé vezettek, amelyen háromszor kopognom kellett. Belülről kiszóltak: „Ki kopog?"
Mire én azt feleltem: „Jó hírnevű szabad férfiú, aki a szab . ˙ . kőm . ˙ . szövetségbe felvétetni óhajt."