A Hitel eszménye és munkatársi köre tulajdonképpen reformkommunista beállítottságú. Vezéralakja l954-ben egy bájos, Rákosihoz írott versért kapott József Attila-díjat, majd diákként is valamely reformkommunista kör jeles tagja, ami abban a korban egy lépés volt előre. Amikor Duray Miklós Kutyaszorítóban című jelentős felvidéki tényfeltáró könyvéhez előszót írt, az Élet és Irodalomban felső utasításra egy újságíró méltatlan támadását tette közzé. Bata Imre főszerkesztő felajánlotta a válaszadás lehetőségét, akinek az akkori helyettese, Zöldi László most nyilatkozatot tett közzé, mely szerint hősünk nem élt a válaszadás lehetőségével, megadóan viselte a glóriát feje fölött. Vagyis élvezhette, hogy középpontba kerül, ami mai szóval nagy PR-nyeremény. Meg is érdemelte, mondhatnánk, de évtizedek távlatából feltűnik, hogy ugyanakkor periférián volt a hazai valóság értékesebb irodalmi vonulata. Vele szemben félárnyékban volt Balázs József (Magyarok, Koportos), Csák Gyula  (Mélytengeri áramlások), Szász Imre  (Ez elment vadászni, Ménesi út), Somogyi Tóth Sándor (Próféta voltál szívem), Szilágyi István (Kós Károly erdélyi valóságképe), Pósa Zoltán  (Irodalmi dandy, Különleges szakasz), Cseres Tibor  (Vérbosszú Bácskában). Ide taroznak Brády Zoltán (Fekete doboz) kemény valóságfeltáró könyvei, filmjei és talán legnagyobb teljesítménye, a Kapu, „az értelmiség magyar folyóirata", mely ajtót nyit a legkülönbözőbb véleményű szerzők előtt. Az egyébként szimpatikus és igyekvő reformkommunista szellemi erőtér egyik korlátja a  „kipányvázták a lelkemet" Ady-szindróma, ezzel ellentétben a Kapu a „Sors, nyiss nekem tért!" eszménye jegyében áll.

Az igazság hatalma

Aki tanítványai, gyerekei, unokái tiszta szemébe néz, és átélte az előző évtizedeket, kötelességének kell éreznie, feltárni nekik az igazságot, hogy ne tudják majd őket is félretolni, megtéveszteni és kizsebelni. Az igazság kimondása szabaddá tesz, de nem avat boldoggá, ezt Vörösmarty és József Attila ugyanúgy átélte, mint Balzac, Tolsztoj, Dosztojevszkij és Móricz Zsigmond. Vannak, akik a valódi igazság helyett inkább a nyilvánosság előtti bátorkodást avatják eszményükké. A katarzisértékű megnyilvánulás, mint például Szolzsenyicin a gulágokról, csak kivételes és kiválasztott alkotó tehetség sajátja. Néhány hete  Márciusi Charta címmel a Hitel reprezentánsa a Magyar Nemzetben egy deklarációt tett közzé, amit azóta sokan élesen bíráltak. A megjelenés napján felhívott neves író-publicista barátom, és érezhető felindulással kérdezte, hogy olvastam-e. Meg sem várva válaszom, dühösen elemezte a memorandumot, és kifejtette: már megint egy nagy politikai baklövés történt, mert a dagályos és dilettáns politikai eszmefuttatás elvonja a figyelmet és a lendületet a társadalom valós tényezőitől, alkalmat ad a hatalomnak arra, hogy tüzet nyisson a charta ostoba eszményeire, így virtuális közegbe tegye át mindazt, amit kemény napi küzdelmekben kellene felszámolni, de ez az operettes és önmutogató felszólalás félreviszi a dolgokat az akció nélküli pótcselekvés irányába!
A húszéves folyóirat közli Csoóri Sándor már fent idézett fohászkodását Pozsgay Imréhez a nyolcvanas évek elején - lapalapítás szándékában. Évtizedek távlatából még inkább szembetűnő  dagályossága, amelyben minden tisztességes szándéka mellett ott lapul az érvényesülni akaró író vágyakozása a bejutásra. Olvashatjuk sorait, amit a hatalom előszobájába címez, a hatalom körében élő baráti politikusnak. Ez nem lenne baj, hiszen a művészek mindig is mecénásokra voltak utalva, de rá is vonatkozik, amit Janus Pannonius nyíltan kimond: „Hívő ember költő nem lehet!" (Természetesen az egyházi vezető költő nem az égi hatalmasságra gondolt!) Simogatva birkózni a hatalmat bitorló erőkkel, bizonytalan vállalkozás, és hitelvesztéshez vezet. Könnyű belesétálni a háttérben munkálkodó manipulátorok csapdájába: fontos ember vagy, állandóan szereped van a közéletben, családi érdekeltségedet is szépen elhelyezzük, jövedelmező pozíciót kapnak, magas kitüntetések hullnak köreidre, médiahátteret kapsz zsenge szavaidhoz, érezheted fontosságodat, géniuszod fényeskedik fölöttünk! Ennyi csábításnak nehéz ellenállnia, bár az alkotó régi híveinek gyorsan apadó tábora egyre szomorúbb lesz, hiszen mindebben a sekélyes, mostanában mindennapos pártmozgások reinkarnációját, sőt archetípusát vélik felfedezni. Egyik irodalomtörténész barátom rábukkant egy versre, ami talán tovább árnyalja a mindenáron élretörő költő pályaképét. Amikor l953-ban Rákosi Mátyás egy pártkongresszuson rátámadt Nagy Imrére, mert az javítani akart a parasztság sorsán, a buzgó tollnok is tollat rántott:

A kárörvendőkhöz

Mi éjt nappallá téve dolgozunk,
Hogy boldog sorsra jusson ez az ország,
Ti idegenbe kacsintgattok,
Elhagyva rútul hazánk lobogóját.
Míg terveinknek súlyos gerendáit,
Fogunk szorítva, emeltük tovább,
Ti kárörvendező gúnnyal jósoltátok
Küzdelmeink korai alkonyát.