Ez az a hiány, amit érzel - mondta elgondolkodva Kodegidor. - Most pedig ülj le, megadom a választ, amiért felkerestél engem. - Az emberek bámulták a tenger határtalanságát. Hogyan fejezhetnénk ki, kérdezték maguktól, hiszen mint mindent, ezt is birtokukba akarták venni. Melyik az a mozdulat, amellyel az ember a végtelenbe tör? Tették fel most a kérdést. A nyújtózás, felelték, s azonnal mindannyian nyújtózni kezdtek az ég felé. Ám nem bírták sokáig. Egyensúlyukat vesztve vagy vissza kellett ereszkedniük a sarkukra, kezüket meg visszarántani testük mellé a fejük fölül, vagy pedig leszédültek a homokba. Így jöttek rá arra, hogy két embernek kell egymással szemben nyújtóznia s éppen csak ujjaik hegyét összeérinteni, hogy el ne essenek.

Ennek a két egymás ellen nyújtózó akaratnak gyengéd egyesülését szimbolizálja az ív s ezáltal a tengert is. Így kell összefüggened neked is a dolgokkal, kedves Stokes. Tudnod kell, hogy a madár, amit sohasem érhetsz utol, amely mindig idegen utakon fog járni a te szemedben, ő rajtad keresztül is létezik. Néha az arcodon vagy a testeden suhan végig az árnyéka észrevétlenül, odaadva ezzel a lényegét, a gyorsaságot. Hogy láthasd, hogy te is bizonyítsd a röptét, a létfeltételét. Ez a válaszom neked. Most pedig menj, dolgom van! - fejezte be Kodegidor.

Stokes nem mert ellentmondani Kodegidornak, hát szó nélkül meghajolt, csak pillantásával fejezte ki háláját. Azután lassan, el-elgondolkozva indult vissza a városba, ahol kis szobát bérelt. Kodegidor még sokáig nézett utána, és elégedetten állapította meg, hogy a fiú nem fordul vissza, tehát most valóban egész lényével gondolkodik.

A szoba sötét volt. A belváros toronyházainak örök árnyékába süppedt. Stokes leheveredett az ágyra. Kínozta a hőség, ablakot azonban nem akart nyitni, mert akkor a város benzingőzős, hang-szemcsés leheletét kellett volna elviselnie.