A valóság valósága (Beszélgetés Szentkuthy Miklóssal naplójáról)

                                                           (részlet)

- Az irodalomtörténészek azt fűztek hozzá József Attila említett naplórészletéhez, hogy a költő tévedett, mert József Attila: a versei!
- Hát ez meg természetes, hogy a kritikusok, az esztéták - ez is szép szó! - azt mondják, hogy egy költőnél költeménye a lényeg. Ha én valamikor bekerülnék az irodalomnak akárcsak a perifériájára is, nálam is azt fogják mondani - ha egyáltalán valaki szemet vet rá -, hogy egy író mégiscsak arra való, hogy regényt írjon, műalkosson, ne pedig naplót. De itt van Saint-Simon herceg, aki aztán sok mindent csinált, csak éppen regényt nem akart írni, se verset, se színdarabot. Akarata ellenére mégis irodalmi remekművet írt.
- És a te naplódban mi van?
- Kérlek alássan, hát az életem minden eseménye. Utazásaim története, tájképek, olvasmányok kommentárjai, regénytervek, esszétervek, gondolatok, imádságok, filozófiák kísérletei, portrék, rajzok. Éppen múltkor valamelyik kötetet kinyitottam és láttam, hogy mennyi botanikai rajzot csináltam.
- És ki fogja mindezt elolvasni?
- Azzal én nem törődöm!
- De elképzeled majdani olvasóidat?
- Hát nézd, ha olyan csoda történnék, hogy én irodalmilag csak egy kicsit jelentős lennék, akkor esetleg érdekli majd valamelyik magánembert vagy irodalomtudóst. Érdekelhetik őket a feljegyzések, más írónál is előfordult... Banális szituáció. El tudom képzelni, hogy valaki majd belenéz és elámul, hogy milyen sok...
- Én most belenézhetnék?
- Halljátok?! Kepes Andris azt kérdezi, hogy belenézhet-e?! Nem nézhetsz bele!
Isten őrizz!
- De hát miért?
- Azért, mert életem eseményeit, legyen az szexualitás, klinikai betegség vagy más, én olyan hűséggel, realizmussal ábrázoltam, hogy azt szépirodalmi mű még mindig nem bírja el. Pedig az utóbbi időben olyan művekkel állunk szemben - elsősorban a szexuális életre gondolok -, amelyeket olvasva még Freud Zsigmond is elpirulna Bécsben, mint egy apácanövendék. Talán én ultra Freud vagyok? Aztán meg nem nézhetsz bele, mert élő alakok nyüzsögnek benne tenger hullámaiként és tajtékjaiként, akikről bizony mondok ezt-azt.
Halász Gábor barátommal - amikor Justh Zsigmond naplóit rendezte sajtó alá - beszélgettünk először komolyan arról, hogy a naplóolvasás: nagy tudomány! A napló - nálam aztán pláne! - tele van indulatkitörésekkel: magasztaló himnuszokkal, pocskondiázó átkokkal. Na most, kérlek: magasztaló himnuszt írok egyszer jókedvemben egy átfutó senkiről esetleg. Egy rosszul olvasó azt mondja, hogy: - Ni, a Szentkuthy erről a hülyéről, erről a futó tyúkeszűről himnuszokat írt?! Hát ilyen hülye volt?! A fenét volt ilyen hülye! Indulatában, jókedvében égig magasztalt egy senkit. Vagy elátkozok, a sárba tiprok, a pöcegödörbe rugdosok valakit, pillanatnyi dühömben. Ezt leírom. Például: legyen az egy nő, késsen a randevúról. Erre várok, és leírok minden piszkot róla. Megjelenik a nő, égi boldogság! - soha ilyen elíziumot nem éltem! De képzeld el, hogy ez a nő elolvassa, amit az előbb átkozódás közben írtam! Világkatasztrófa lesz belőle! Vigyázni kell! Naplót nem lehet mindig szó szerint venni! A napló nem mindig az őszinteség szentélye. Sőt, nagyon gyakran a szerepjátszásé. Különösképpen nálam, aki született komédiás vagyok.