Az apám egyedül halt meg. Önző volt az anyám; amikor beszélt hozzá, még mondta is, nem kell drágám, hogy válaszolj, megerőltető neked most a beszéd, majd én mesélek. És mesélt az anyám arról, hogy kifestették otthon a hátsó szobát, és hogy még mindig nincs vevő az autóra, tegnap túlságosan felvizezte a gyümölcslevest. Az apámnak ezért éjjel kellett felkelnie, hogy meghalhasson, amikor anyám már elaludt a kanapén, és befejezte a mondandóját.

Én eddig hetente kétszer legfeljebb fél órát, a volt férjemmel, főleg este, lefekvés előtt, kezdetben kíváncsiságból, aztán kötelességből, hálóingben. Ezért tépem le magamról már a legelején a ruhát, amikor veled vagyok, hogy hátha észreveszel és megszeretsz rajtam mást is, nem csak magadat.

Amikor kamaszlány voltam falun, erről még nem is meséltem neked, falun tizenévesen, mindig „hadd-csináljak-neked- reggelit"-szerelmet képzeltem a kerti széken ülve, majd a fűben fekve, a kutya közben a hintaágyra ugrott, úgy hallgatta hasalva, ahogy a szomszédba érkezett egy idegen család idegen zajokkal, valakit ünnepeltek.

Illatok keveredtek hangokkal, párosodott ilyenkor minden ismerős és ismeretlen, impulzusok, absztrakciók, anonimitás a megtört csendben. A mi kertünkben csak nyüszített a hallgatás. Ott háromszoros hurrá, az ünnepeltben ünnep. Bennem is koccant egy pohár lénélküli vágy, az ingerek vészjóslón röhögtek az ingernélkülin. És a fal, mely elválasztja a tortába hullt konfettit az éhező magánytól, narancssárga borostyánba borult reggelre. Még most is milyen fennkölten beszélek róla, egy kicsit vicces is, ahogy most hallottam magam kívülről, versben, tudod, én a gyerekkoromat a szobámban töltöttem.