Jobbnak láttam, ha eltűnök, mielőtt még tényleg meglátnak. A fejemben Anne-hez visszafelé menet fura gondolatok kavarogtak. Láttam valamit, és azt is tudtam -vagy legalábbis tudni véltem-, hogy mit, de nem akartam felfogni.
„Földönkívüliek! Földönkívüliek!" - Ajnározta egy hang a belsőmben olyan hangosan, hogy alig bírtam elcsitítani.
A fekete pernye aláhullása egyre ritkult végre, ezért levettem a kendőt az arcomról. Anne is úgy gondolhatta, hogy már nincs az esernyőre sem szükség: mire odaértem hozzá, összecsukta.
- Mit látott? - Kérdezte kíváncsian, talán egy pillanatra még a lányáról is megfeledkezve. Bizonyára az arcom elárulhatta, hogy rendkívüli dolgot.
- Nem is tudom, mit mondjak - válaszoltam zavartan. - Talán el sem hinné, ha elmondanám.
- Engem a mai napon már sok meglepetés nem érhet! - Nevetett fel idegesen, aztán ez a nevetés sírásba torkollott.
- Semmi baj, Anne - simítottam meg a vállát. - Minden rendben lesz. - A nő szótlanul bólintott, aztán folytattuk az utunkat a Művelődési Központ felé.

Alig mentünk pár métert, amikor hirtelen egy helikopter zúgott el a fejünk fölött rendkívül alacsonyan, és furcsa, természetellenes ívben. Megtorpantunk, és pár pillanatig csak néztük a lángra kapott helikoptert, amely végül abba a szupermarketbe zuhant bele, ahová majd' minden nap bejártam.
Anne és én azonnal a földre borultunk a robbanásra. Aztán már csak azt vettem észre, hogy a nő nincs mellettem.
- Anne! - kiáltottam felé, felpattanva a földről.
- Anne, várjon! - De Anne ezt már nem hallotta meg. Magamra hagyott a felfordult világban, s többé nem láttam őt.
Én meg csak álltam ott a fekete pernyével és porral borított járdán, hol az előttem egymásba futott üres kocsikat bámulva, hol a lángoló, füstölő helikoptert a szupermarketbe ágyazódva.
Azt gondolom, ha a következő pillanatban nem történt volna valami, biztosan én is elkezdem a sírást, és a tetejébe még meg is bolondulok.
De történt, méghozzá olyasmi, ami teljesen leblokkolta nem csak a sírás, de még a félelemközpontomat is.
Egy hatalmas, ovális, szürkés, fényes tárgy jelent meg felettem a semmiből, s kúszott hangtalanul a gödör felé. Nem akartam hinni a szememnek.

Minden, amiért addig éltem és dolgoztam, minden amit idáig tettem és gondoltam most egy csapásra értelmét vesztette. Az életfelfogásom, a hozzáállásom a földönkívülieket illetően -sosem hittem bennük, pedig szeretem a fantasztikus regényeket. Az ember szeret eljátszani a gondolattal, hogy: „Mi volna, ha...", mégis: legbelül azért azt gondoltam, biztosan egyedül vagyunk, és sosem fog itt semmiféle űrhajó leszállni soha, és az utasai sem akarnak majd békés, vagy nem békés szándékkal kapcsolatba lépni velünk, ezért is írtam inkább romantikus, vagy kalandregényeket - száznyolcvan fokos fordulatot vett a fejemben. Most még egyetlen kérdés motoszkált bennem: Miért jöttek?