A távolról érkező szél halálba fojtásról búgott. Mandisa tudta, mert egész lényével érezte. Csak a tetőtlen építmény fölötti feketeségről lepillantó ezernyi fehér szikra és Tessa jelenléte tette életté a pillanatot. Kétségbeesetten ragaszkodott mindkettőhöz. A barna szemében lakó melegség megértésről árulkodott, de ajkának széle gyermetegen legörbült. Az új könyveket tudja majd nélkülözni. De hogyan fogja nélkülözni a késő éji sétákat és fürdőzéseket, a veszélyes és bolondos kiruccanásaikat? Még sosem voltak olyan komolyak, mint azon az estén, és a lány attól félt, mégsem ismeri eléggé barátnőjét. Tessa tele volt intézkedésekkel, megfontoltsággal és haraggal. Mintha még gondterheltebbnek tűnt volna, mint amikor az imént itt várt rá. Gondolataik botorkálva csatangoltak a sűrűsödő est kifürkészhetetlenségében. Külön irányba meredt tekintetük, de egyöntetűen utálták az események alakulását. Ha együtt voltak, a világ számukra mindig egy rideg idegenné zsugorodott, ki semmit sem tudott. Most felsejlettek körvonalai annak, hogy az idegenség leple alatt egy féktelen ellenség bújt meg. Egyetlen nap alatt minden felpörgött, s ők annyira szerettek volna kimaradni belőle.

Tessa még egyszer meggyőződött arról, hogy semmi nassolnivaló csoki nincs táskájában. Tudta jól, mégis mélységesen csalódott. Keservesen nyelt, s megigazította szőke haját takaró fekete kendőjét. Felállt, hogy a szemközti ablaknyíláshoz lépjen. Keze remegett amint cigarettára gyújtott, ezért biztosabbnak látta, ha Mandisa a homályban csak oldalról látja őt. Tekintete végigszaladt a hallgatásba zárkózott és távolságtartó kis házak tetőinek bizonytalan körvonalain. Cigarettafüstjét belefújta az ólomsúlyú sötétségbe, s nekidőlt az egyenetlen falnak, mintha a fehér téglák közt óvatlanul hagyott réseken érkező szelet próbálná kivédeni. Dehogy fél! – vigasztalta önmagát, miközben megreszketett. Csak éppen fázik. Benne van ez a reszketés a hideg levegőben. A levegőt pedig be kell szívnia. Különben is ő csak egy parányi része az egésznek. És most nem ő remeg, hanem ez az Egész. Reszketnek a fák, reszketnek a holdfényben lopózó árnyak. Reszketnek az országutak, a határok, reszketnek az iskolák, reszketnek az apák és anyák. Reszket a tér, az idő, reszket a holnapi napkeltében vetett remény. Erős, rendíthetetlen falként kell állania neki mégis, hiszen elég egy leheletnyi rés ahhoz, hogy alapjainál fogva dőljön romba óvatos gonddal felépített élete. Csak egyetlen rés…