Ezen a könyvön 1939 őszén kezdtem dolgozni. Eredetileg Hatvany Bertalannal, aki egy időre akkor ugyancsak Párizsban tartózkodott, azt terveztük, hogy együtt írjuk meg az Osztrák–Magyar Monarchia felosztásának igaz történetét – Seignobos Franciaország igaz történeté-nek mintájára.
Hogy a Monarchia feldarabolása végzetes hiba volt, azt abban az időben – a náci terjeszkedés kísérteties fényénél – egyik-másik francia történészbarátom, politikusismerősöm kezdte már felismerni. De a legelterjedtebb felfogás, amely a közép- és kelet-európai specialisták műveiben kifejezésre jutott, az volt, hegy a Monarchiát – akárcsak az oszmán birodalmat – az egymással összeférhetetlen állami függetlenségre törekvő belső erők robbantották szét, és hogy a háborúvesztés erre csak kedvező alkalmat szolgáltatott. A versailles-i, trianoni, neuilly-i békeszerződések tehát a népek önrendelkezésének elvét alkalmazták, s csak egy végzetszerű fejlődésnek váltak végrehajtóivá. Hiszen a többnemzetiségű birodalmi képződmények kora végképp lejárt. A demokratikus hatalmak győzelmével a nemzetállamok kialakulásának a 19. században, Olaszország és Németország egyesítésével megkezdett mozgalma teljesedett be. A csehszlovák, a jugoszláv és az egyesült román nemzet, a feltámasztott Lengyelország, ezért a wilsoni elvekre épült Népszövetség életerős támaszai.

A békeszerződés kovácsai még többnyire őszintén hitték, hogy művükkel tartós békét teremtenek, amelyben biztonsági politikájukkal eleve kedvét szegik a németek és a többi, többé-kevésbé megnyirbált, megbüntetett vesztes esetleges revánstörekvéseinek.

1938 őszén, az Anschluss után, a müncheni egyezmény idején azonban már nyilvánvalóvá lett, hogy az örökkévalónak szánt új európai békerend nem lesz hosszú életű. A Monarchia romjain kialakult nemzetállamok nem voltak sem nemzetállamok, sem – az egy Csehszlovákiát kivéve – demokráciák. Nem is kellett ahhoz a német ügynökök és náci propagandisták szavára hallgatni, hogy egyre több francia és angol belássa, a legtöbb utódállamot nem csekélyebb erejű nemzeti elégedetlenségek feszítik, mint amelyeknek a Monarchia szétbomlását tulajdonították. Az első világháború utáni európai rendszer csak úgy lehetett volna fenntartható, ha a győztes nagyhatalmak a Habsburgoktól elválasztott nemzeteket nemcsak önvédelemre tették volna képessé, hanem ha az újjászületett német imperializmussal szemben ezek integritását hajlandók lettek volna szükség esetén fegyverrel is megvédeni. Ez a hajlandóság azonban sem a nyugati uralkodó osztályokban, sem a népekben nem volt meg. A sajtóban, a politikai fórumokon egyre erősödött a kétely, hogy a rend, amelyet a nácik immár bomlasztani kezdtek, vajon igazságos, értelmes és megvédésre érdemes rend volt-e? Meghalni azért, hogy a szudétanémeteket megtarthassa Csehszlovákia? Meghalni Danzigért? – kérdezte az egyik legnépszerűbb párizsi napilap. És az „ötödik hadoszlop” jól megfizetett ügynökei eléggé megdolgozták a közvéleményt, hogy elhiggye Hitlernek: ő csak a nemzet jogos követeléseit szorgalmazza, ha azokra elégtételt kap, nem folytatja expanziós tevékenységét, sőt a Nyugat védőbástyájává változtatja országát a bolsevizmus fenyegetésével szemben.

Ilyen volt a közhangulat, amikor Hatvany Bertalannal a levéltárakban, könyvtárakban elkezdtük kutatni, milyen indokok, milyen célkitűzések vezették az entente diplomatáit oda, hogy egy nagy történelmi, politikai gazdasági egység, az európai egyensúlyban évszázadok óta fontos szerepet betöltő államalakulat szétdarabolásával a kontinens közepén olyan üres tért teremtsenek, amely szinte fizikai erővel vonzza maga felé a hódításra, terjeszkedésre berendezkedő valamely hatalmat? Mert hiszen 1938 őszén már alig volt kétséges, hogy Ausztria és Csehszlovákia után, Lengyelország, Magyarország, Jugoszlávia kerülhet majd sorra, hacsak a nyugati hatalmak nem kapnak időben észbe és nem látják be, hogy a saját életérdekeiket fenyegeti immár a veszedelem.

A kutatómunkának a háború kitörése vetett véget. A felhalmozott jegyzetek jobb időkre várva a láda fenekére kerültek. Hatvany Bertalanéi el is kallódtak. Azután más idők, más tárgyak, más veszélyek térítették magukra figyelmemet. A munka újrafelvételére 1986-ban kiadott Emlékirataim fogadtatása adta a lökést.  Abban mindazt, ami ifjúságom magyarországi szakaszára vonatkozott - gyermekkoromra, amelynek első kilenc évét még mint egy tipikus K.u.K. család gyermeke, Prága, Bécs, Budapest, Zágráb, Arad, Zombor és Trieszt között éltem meg -, szánt szándékkal rövidre fogtam. A könyvről számos kedvező ismertetés jelent meg, de nem egy kritikus és még több olvasó azt hányta szememre, hogy fölkeltettem ugyan, de nem elégítettem ki kíváncsiságukat a számukra úgyszólván teljesen ismeretlen, 1918. előtti és a két háború közötti közép-európai világ iránt. Milyen világ is volt az? Miféle fajta népek ezek a magyarok, horvátok, tótok, zsidók és cigányok, akikről beszéltem? És akkor előszedtem a régi jegyzeteket, előkerestem az 1938-ban Párizsban az osztrák, cseh és szlovák emigránsokkal folytatott beszélgetéseim jegyzeteit, újra járni kezdtem a levéltárakat és könyvtárakat, elolvastam a peacemakerek elsárgult memoárjait, bejártam Európát és elkezdtem írni a könyvet. Amikor a végére értem, a konklúzióhoz, megdöbbentem. Mert a következtetés az volt, hogy a Monarchia nem magától robbant szét, hogy a tagadhatatlanul erős széthúzóerők ellenében komoly összetartó erők is működtek benne, hogy a Monarchia feldarabolását másfél évvel a háború vége előtt már elhatározták, hogy a szétbomlásnak volt egy alternatívája is, amelyet a leghaladóbb, szabadelvű szocialista mozgalmak tűztek zászlaikra: a Monarchia federalizációja. S hogy erre a megoldásra Ferenc József halála után, a bécsi udvarban is hajlandóság mutatkozott, hogy bármekkora is az Osztrák-Magyar militarista körök, a nemzetiségek önrendelkezési jogát, egyenjogúságát megtagadó, kiváltságaihoz ragaszkodó magyar és osztrák uralkodó osztályok felelőssége a háborúért és a társadalmi feszültségekért - Közép-Európa sorsát nem Közép-Európa népei döntötték el, amelyeket senki sem kérdezett meg, hanem a Károly király és császár békejavaslatait a priori elutasító nyugati államférfiak, azok között is különösképp Clemenceau, aki az Osztrák-Magyar Monarchiában csupán a reakciós, klerikális, antidemokratikus, agresszív, a németek segédereje szerepére ítélt zsarnokság megtestesülését, a népek börtönét látta.