A világosi katasztrófa után sok hazafi kényszerült elhagyni az országot. Voltak, akik meg sem álltak Európában, hanem a feltöretlen, szabad földjeivel hívogató Amerikába hajóztak át, hogy ott teremtsenek maguknak küzdelmes munkával új életet, addig is, amíg - legtöbbjük reménye szerint - a történelem szerencsés fordulata vissza nem szólítja őket hazájukba.
Az észak-amerikai magyar emigráció tagjai közt volt egy fiatal pap is: Ács Gedeon.
Ezt a ma már szinte ismeretlen nevű férfiút így mutatja be egy amerikai emigránstársa, László Károly:
„Ács Gida velem egy időben tanult a kecskeméti kollégiumban. Később Alsó-Baranyában, Laskón pap volt. Szabad gondolkodású s hazáját szerető férfi lévén, 1848-49. évi forradalmunkban híveit hazafiúi kötelességük teljesítésére buzdította, keblükben a hitetlen Habsburg-ház iránti gyűlöletet szítogatta. Ezért, midőn Baranya az osztrák által foglaltatott el, ő elfogatott, katonai vésztörvényszék által vallattatott, és néhány havi börtönzés után bocsájtatott el. De minthogy őt honfiúi kötelessége teljesítésétől sem vallatás, sem börtönöztetés, sem felakasztással való ijesztgetés vissza nem rettentette, híveit honvédelemre buzdítani azután sem szűnt meg, s ezért - midőn csatáink vége felé azon vidék ismét az osztrák kezébe esett - neki szöknie kellett. Napokig a mocsaras réteken lappangott. Végre sikerült, a Dunán átszökvén, több hű hazafiakkal együtt Orsován keresztül Törökhonba menekülnie."
Ács Gedeon - az idézett László Károllyal együtt - Törökországból Kossuth kíséretében, a Mississippi fregatton vitorlázott Amerikába. Itt egy darabig a New York-i magyar reformátusok lelkészeként működött, de ehhez nem sok kedve volt, mert csak apja parancsára lett pap, az egyházi szolgálatot tehát gyári munkával cserélte föl, majd amikor munkahelyét elvesztette, László Károly protekciójával egy vasútépítéshez került segédmunkásnak. Végül Bostonban telepedett le, s ott tudományos felolvasásokból élt.
Nemigen tudott megszokni Amerikában, ezért 1862-ben visszatért szülőföldjére, de forradalmi múltja miatt csak nagy nehezen kapott lelkészi állást az eldugott Csúza faluban.
Itt halt meg 1887-ben.
Ha csak ennyi volna Ács Gedeon élete, csupán mint tipikus emigráns-sors tarthatna számot némi érdeklődésre. Ács Gedeon azonban író is, mégpedig - bár az irodalomtörténet még nem fedezte föl - igen jótollú, a múlt századi számos kitűnő naplóíró közt az egyik legkiválóbb, akivel érdemes megismerkedni. Ács Gedeon monumentális műve az a tízkötetes kéziratos napló, melyet 1856-tól 1863-ig vezetett, s amelynek nagy része máig kiadatlan. Persze, mint a legtöbb efféle magánjellegű írásban, különböző érdekességű és megformáltságú részletek váltogatják egymást, de az bizonyos, hogy legjobb fejezetei vérbeli íróra vallanak. Ács Gedeon tolla igen eleven képekben örökítette meg a kiutahiai emigránstábornak, Kossuth ünnepélyes New York-i fogadtatásának, majd - a politikai szenzáció múltán - a megélhetés küzdelmeinek, a nehéz vasúti munkának s általában a szerző számára megszokhatatlan amerikai életnek a jeleneteit. Jellemző Ács Gedeon lelkivilágára, hogy ebben az Amerika földjén keletkezett írásban gyakran több szó esik hazai, gyermekkori emlékeiről, mint a körülötte zajló amerikai eseményekről. A távoli múlt megszépül, ha a rideg helyi viszonyokkal hasonlítja össze. Még a verekedős, kurjongatós megyei tisztújítások emlékét is elérzékenyülve idézi föl az amerikai elnökválasztás idegen és vásári zsivaja közben; még a baranyai falvak harangja is szebben cseng, mint a bostoni templomoké. Ács Gedeon naplója a honvágy fájdalmas remekműve.