BEINDUL EGY GÉPEZET

Jegorov megtörölte a homlokát. Önkéntelenül is az órájára pillantott. Feljegyezte a pontos időt. Aztán először embereit hívta a rádióján:

- Vanta, Mull! Mindketten azonnal menjenek be az épületbe - pár szóval elmondta, mit tudott meg. Szerencsére egyre nyugodtabb volt már, határozott lett a hangja is: - Tudják meg az igazgatótól, kik lehetnek a túszszedők. Hívjanak fel telefonon, bejátszom a vezérük hangját!

 Aztán a különleges telefonon a Kozmopol marsi központját hívta, méghozzá a vészkóddal. Tudta, hogy így nem kell várnia a kapcsolásra. A központi ügyelet - amely az egész bolygó rendjére ügyelt fel - soron kívül veszi a hívást, és nem is tévedett.

- Itt K-9-es, Jegorov kapitány - mondta gyorsan, hűvösen. Tudta, hangját kristályokra veszik, és később majd szakértők elemzik az egész ügy történetével együtt. - Különleges esetet jelentek. Percekkel ezelőtt feltehetően kiskorú, de felfegyverzett banditák túszul ejtették kapitányságunk egyik alkalmazottját, a testület tagját, Yamor nyomozót.

Rövid, meglepett csönd után az ügyeletes tiszt jöhetett a készülékhez:

- Hol történt az eset, hányan vannak a tettesek, és milyen kísérőkörülményekről tud?

 Jegorov elmondta, amit sejtett. Most már kezdte kapisgálni, hogy a „gyereklázadás" eleve azért történt, hogy valaki eljöjjön tárgyalni a gyerekekkel, és akkor azt a személyt túszul ejthessék. A központi ügyelet egy perc türelmet kért. Jegorov tudta: Yamor neve már a képernyőkön ragyog, ott az összes adata és a „mellékes" dolgok is a férfiról: mikor, milyen eredménnyel végezte el a nyomozói tanfolyamot, előtte a tisztiiskolát, milyen ügyekben szerepelt eddig és hogyan. Azok ott a központban mindenkiről tudnak mindent. „Még rólam is", tette hozzá, miközben kihasználva a szünetet, gyorsan intézkedett. A helyi telefonhívásokat az automata központra irányította. Kivéve az árvaházét. Egyetlen betáplálással elintézte, hogy ha az a szám jelentkezik, neki kapcsolja a gép akkor is, ha a többi vonal foglalt lenne.

 Az Olympia árvaház igazgatója volt a vonalban. Jegorov lejátszotta neki az iménti felvételt és megkérdezte:

- Ki ez a gyerek? Felismerte a hangját?

- Mindegyiknek ismerem a hangját, kapitány úr. De ez... hihetetlen, de így van... ez nem a mi gyerekeink közül való. Idegen lehet.

- Hogyan juthatott be az épületbe?

- Fogalmam sincs. Talán a többiek engedték be.

- Hányan hiányoznak?

- Vagyis hányan lehetnek odafönt? Talán öten.

- Mi az hogy „talán?" Csak el tud számolni harmincig, vagy nem? Hisz összesen csak annyi lakója van az épületnek! - tajtékzott a Jeges. Erről volt híres - senki sem tudott olyan dühvei tajtékozva ordítani, mint ő. Ilyenkor, ha feddően rászóltak, teli torokból üvöltötte, hogy ő nem is ordít! Az árvaház igazgatójának a döbbenet elvette a hangját, csak annyit suttogott, hogy azonnal intézkedik. Közben a másik vonalon jelentkezett a központi ügyelet. A képernyőről egy sárga arcú, mandulaszemű férfi nézett Jegorovra:

- Umeda őrnagy vagyok. Kapitány, mondja el az előzményeket, ki tette a bejelentést, mikor, és így tovább...

 Jegorov engedelmeskedett. Nem tudta, de sejtette: ezekben a percekben beindult legalább egy gépezet, vagy talán több is...? A központ nem hagyhatja annyiban, hogy egy embernek elrabolták a szabadságát. Ha az az ember ráadásul a Kozmopol, vagyis a rendőri testület tagja, annál inkább!