A századfordulón még előfordult, hogy a ceglédi főutcán az egyik parasztember meglátta a másikat és szó nélkül, magasra tartva a fejét, átment a túlsó oldalra, ott folytatta az útját. Akik láttak hasonló eseteket, tudták, hogy a büszke gazdának csak öt holdja van, míg a másiknak 50, mégis a magáét többre tartja, mert az a feketén van, míg a másiké a homokon. Akár így volt, akár nem, annyi bizonyos, a parasztság természetismeretébe hagyományos fokon éppúgy beletartozott a földminőségek és földfajták megkülönböztetésének tudása, mint manapság a mezőgazdasági mérnökökébe.
A földműveléssel foglalkozó emberek már igen régen észrevették, hogy az egyik növény jobban díszlik ugyanabban a földben, mint a másik. Közösségekben és külön a családokban is nemzedékek hagyományozták egymásra azokat a termelési tapasztalatokat, amelyek elsősorban az illető parasztbirtokos saját földjére, illetőleg az azt övező határrészre, kisebb településeken az egész határra vonatkoztak: hová milyen növényféleségeket érdemes leginkább vetni és ültetni, milyen a talaj humusztartalma, nedvességtároló vagy vízáteresztő képessége, mennyi napfényt kap az illető terep. A parasztemberek jól ismerik a különböző terepfedezetek hatását, például azt, mit jelent az erdő vagy a település közelsége, s számon tartják a határ széljárta helyeit, hol a leggyakoribb a villámcsapás, sőt: merre vannak a fagyzugok.
Képzeljük el, milyen fontos a domborzatilag erősen tagolt tájakon, különösen a szőlővidékeken annak ismerete, hol süt legmelegebben a nap, és hol van biztonságban a termés az alattomos májusi fagyoktól. A mikroklíma jó ismerete kellett ahhoz, hogy a kedvezőtlen adottságú helyekre ne telepítsenek tőkéket. De hagyjuk az effajta szakkifejezéseket, mint a terepfedezet meg a mikroklíma, ugyanis ha nem is pontosan ezekre, de a földfajtákra és azoknak az időjárással való összefüggéseire van a magyar parasztoknak eredeti kifejezésük is. Általában megkülönböztetik a humuszban gazdag földet, amit zsírosnak vagy kövérnek mondanak. A gyengén termő, nem trágyázott talaj viszont sovány föld. Már a középkori oklevelek is föltüntették azokat a paraszti földeket, amelyeken korábban település állt, esetleg jószág-állásnak használták vagy hosszabban művelték, de később fölhagyták, majd ismét megszántották. Az ilyen földek ugyanis jobban teremtek, mint a frissen föltörtek. Teleföld volt a nevük, is ez a szó ma is él a nyelvjárásokban a televény, televényfölddel azonos jelentésben. A termőrétegnek, amit az eke jár, általában élőföld a neve, míg alatta vadföld vagy szűzföld található. Megkülönböztetik a sziket, ami legfeljebb szükségből legelőnek jó, s szikföldet lehet rajta összesöpörni, de ha fölszántják és bevetik, alig terem. Gabonatermesztésre többnyire alkalmatlan a futó- vagy poszhomok. Ezért hordta oly magasan az orrát a ceglédi parasztember. Akkortájt ugyanis még a búzatermés volt a rang mércéje, s a homokot legfeljebb a vállalkozóbb szellemű fiatalabb gazdák becsülték, mert szőlőt és gyümölcsöst telepítettek rá. A 16-19. században nagyhatárú Cegléd és Nagykőrös hosszú ideig csak a településtől északra, illetőleg délre eső fekete földeket művelte, amelyekben gabona termett. Hasonló indítékból szakítottak ki külön művelésre kötött talajú darabokat kis községekben is kenderföldnek, káposztás- vagy veteményeskertnek. Azokon a vidékeken, ahol a mély fekvés és a közeli folyók miatta talajvíz szintje erősen ingadozott (pl. Rétköz, Bodrogköz), a termesztés szempontjából megkülönböztették a mély fekvésű ajjat és a magasabb partot.
Rendszerint akkora területet vetettek be, amekkorát a csapadékviszonyok engedtek. Különleges talajfajtaként tartották számon Tiszántúl-szerte a kotut, kotusföldet vagy püfőt. A kiszárított lápok és mocsarak helyén keletkezett erősen tőzeges, rendkívüli televény lápi talaj volt ez, amely ha kiszáradt, meg is gyulladhatott, de azért is vigyázni kellett vele, mert az első években belevetett burgonya és répa igaz, hogy nagyra nőtt, viszont élvezhetetlen volt. Mindezeket tudva bízvást elmondhatjuk, hogy a talajfajták ismerete a népi tudás és termelési tapasztalat fontos, értékes része volt.