Azon a délutánon a város békésen, csöndesen pihent. Tulajdonképpen sok ilyen nap volt az év folyamán, de ez különösen békésnek tetszett. A távoli Nap fénye bőven sugárzott a házakra. Nem is ment mind veszendőbe, napkollektorok gyűjtötték és varázsolták át energiává. Növények nőttek, állatok játszottak, emberek dolgoztak vagy pihentek. Tavakban úsztak, horgásztak, medencék kristálytiszta vizében lubickoltak. Felszíni, magaslati és föld alatti lakhelyeken dolgoztak. Tévét néztek, színházat játszottak, ettek, ittak. Egyszóval tették, amit máskor is: éltek.

 A városban a legbékésebb és legszelídebb épületnek abban az órában a Kozmopol, a földi-marsi-kozmikus rendőrkapitányság látszott. Itt nem szóltak a szirénák, nem csöngtek a telefonok, nem csapódtak ajtók. A rácsos ajtók sem. A fogda üresen ásított. A négy és fél rendőr (egyesek - jegyzi meg a krónikás - a robotrendőröket nem tartották teljes értékű törvény őröknek. Pedig ha tudták volna, mire képes egy ilyen ügyesen megtervezett és felépített szerkezet, hát biztosan megváltozik a véleményük...) is inkább pihent, mint dolgozott.

 Yamor nyomozó egy számítógép terminálja előtt ült és ábrándozott. Az járt az eszében, mi lenne, ha gyönyörű kolléganője, Vanta végre egyszer igent mondana, és eljönne vele egy este valamelyik rendesebb belvárosi pszichobárba. Tudná-e úgy mulattatni, hogy a lány ne unatkozzon, és kellemes emlék maradjon számára ez az este? Hisz így újabb estéket tervezhetnénk - ábrándozott a férfi.

 Egy fallal odébb a szóbanforgó csinos leány, Vanta hadnagy üldögélt. Ő is csak imitálta az irodai munkát. Neki meg egy férfi járt az eszében. Ez viszont nem Yamor volt. Bizony, egy cseppet sem hasonlított hozzá, ugyanakkor más ismert személyhez sem. Ez a férfi ugyanis... nem létezett. De Vanta biztos volt benne, hogy egyszer majd megjelenik. Felbukkan az életében, akár egy üstökös. Egy száguldó meteor, így is hívta: Meteor úr.

 A harmadik kis szobában fekete bőrű társuk, Mull-Mull - röviden csak Mull - üldögélt. Ámbár ezt a testhelyzetet nehéz lenne ülésnek nevezni. A fiatal rendőr elnyúlt a karosszékben, lábfejei hihetetlenül távol kerültek törzsétől (de azért a folytonosság nem szakadt meg!), a feje oldalra billent. A testtartás a jelek szerint egyre inkább közeledett a teljes vízszinteshez. Ahogy az űrhajósok mondják manapság a Marson (mert hisz ott vagyunk, és a 22. század végét mutatják az elektronikus digitális időjelzők): „Pozíciója erősen közeledett a nulla fokhoz". Nem sok hiányzott, hogy teljesen nulla fokos, azaz fekvés legyen belőle. Ebben csak az eredetileg ülésre tervezett bútordarab akadályozta meg Mullt. Ettől függetlenül éppen ekkor aludt el. Arcán mosoly - ki tudja, miről álmodott? Nincs kizárva, hogy ő is Vantára gondolva szédült bele az édes álomba. (Merthogy ő is szerelmes volt egy kicsit a lányba, kotnyeleskedik bele ismét - talán már utoljára! - a krónikás...)

 A negyedik szobában ült főnökük, Jegorov. Az „ordibáló", a „Jeges" és még sok különféle csúfnévvel éjjel-nappal illetett főnökük. A rendőrkapitányság nagy ambícióval megvert, ötvenéves főnöke, aki meg volt győződve saját kivételes értékeiről, és arról, hogy a közeljövőben szédületes karriert fog csinálni a Marson. Természetesen belügyi, sőt kifejezetten rendőri vonalon. Egyelőre ennek nem sok jelét tapasztalták a bolygó közigazgatási központjaiban. Nekik talán jobb is volt így... Jegorov kapitány egy újabb jelentést készített a marspolisi főnökeinek. Ebben mindenképpen szerette volna kihangsúlyozni, hogy mióta ő lett a város rendőrfőnöke, pánikszerűen csökkent a bűnözés. Sajnos az adatok nem ezt mutatták, ezért Jegorov azon törte a fejét, hogyan lehetne az adatokat a vágyaihoz igazítani.

 Az ügyeleti teremben, éppen szemben a bejárattal állt Lír, a robot. Jókora sötét fémteste majdnem észrevétlenül olvadt bele a pult mögötti kis térségbe, ahol videotelefonok, számítógépes képernyők és más hasznos szerkezetek álltak. A robot nem mozdult. Akár egy szobor, úgy meredt a bejáratra. Minek is mozdult volna... ? Az energiát - bár igen sokkal rendelkezett - sohasem pazarolta. Minden mozdulatát és cselekedetét a céltudatosság jellemezte. No, mondjuk így: majdnem minden cselekedetét...

 Szóval az abszolút békesség állapota lebegett a városka és a kapitányság fölött. Még senki sem sejtette, hogy ez perceken belül megváltozik. Sőt azt is mondhatnánk: alapjaiban megváltozik.

Egy légitaxi lebegett le a magasból. Az áttetsző tejfehér gömb a kis térség közepén az erre kijelölt pontra döccent, és utasa kiszállt. Átvágott a parkosított gyepen, és tizenöt másodperccel később belökte maga előtt a KOZMOPOL feliratú épület ajtaját. Nem véletlenül használtuk ezt a szót: belökte. Ez az ember ugyanis mindent ilyen határozottan, gyorsan és töprengés nélkül csinált.

 Mielőtt még keze megérintette volna a kilincset, Lír az előcsarnokban már tudta: valaki jön. Szeizmikus műszerei közeledő jeleket vettek, és ezek jellegzetességei révén azt is tudta: ember közeledik. Nem robot, nem másmilyen gép, nem lépegető exkavátor, hanem: ember. Lír nem tartotta sokra az embereket, kivéve persze három kollégáját: Vantát, Yamort és Mullt.