Bár csak az újságos pavilonig kellett ellopóznia, mégis nagy teljesítménynek tartotta, hogy az ápolók nem vették észre. Szerette a szellemi kihívásokat. Különösen azóta, hogy zárt osztályra került. Most az ágyán ült, olvasott. Eleinte csak kacarászott, majd egyre felszabadultabban nevetett. Boldog volt, hogy tud nevetni. Szinte észrevétlenül találta magát zárt osztályon. Úgy érezte, hogy újabban mindent jobban tud, mint eddig. Könnyen jegyez meg dolgokat, és könnyen találja ki, mi legyen a teendő. Ezt egyik napról a másikra tapasztalta magán, miután hazatért egy csoportos kirándulásról. Azóta olyan dolgokat is tudott, amelyeknek nem tudta az eredetét. Bármennyire is gondolkodott, nem jött rá, hogy mikor tett szert ezekre az információkra. Egy ízben érteni vélte az egyik angol nyelvű újságot is, de ez az érzés hamar elmúlt, és nem jött vissza többet. Azt is megbánta, hogy a szellemi állapotában történt változást oly meggondolatlanul elmesélte környezetének. Úgy vélte, hogy mesterséges agyat kapott, ezen véleménye mellett szilárdan kitartott. Nem kellett volna. A kicsinyes emberek csak erre a kijelentésére figyeltek. Hogy fejben azóta jobban számolt, mint egy illuzionista? Kit érdekelt ez? Mint köztudjuk, a hülyék néhány logban kiemelkedő teljesítményt nyújtanak. És most itt ül, egy rideg zárt osztályon, csupa „valódi" elmebeteg között. A legjobban az izgatta, hogy valóban szintetikus gondolkodó egységre „tett-e szert". Szerette volna ezt mindenáron pontosítani. Az orvosok megvizsgálták ugyan, még CT vizsgálat is készült agyáról, de előtte az orvostudomány már rég leszerepelt. Szerinte az orvosok csak beszélnek össze-vissza, és többnyire csak placebót írnak fel. Olvasmányaiból emlékezett rá, hogy a „mesterséges  elme" nem ismeri a humort. Ő azonban a nemrég vásárolt vicclap minden karikatúráját,  minden viccét érti. Többségén pedig hangosan nevetett. Tehát nincs mesterséges agya.  Ezt azonban meg kellene értetni az orvosokkal is. Hogyan kellene tőrbe csalni az orvosokat? Most, hogy ki tudja mitől, de okosabb lett, ráadásul, mint azt a „teszt" is mutatta, nem szintetikus elmével, számára ez nem lehet nagy szellemi kihívás. Gondolatai egyre gyorsabban követték egymást. Folyamatosan gondolt át rengeteg verziót, de sorban elvetette őket. Egyiket sem találta tökéletesnek. Úgy érezte, egyre melegebb van a kórteremben. Hirtelen kétségek kezdték gyötörni. Miért ne lehetne a humorérzéket programozni? Ami vicces, az többnyire mindenkinek az, tehát sémákból áll. De milyen sémákból? Egyáltalán, mi a feladata a humornak? Lehet hogy a humor egy sajátos biológiai „holografikus interferencia", ami egy digitális berendezésnek nem sajátja Egyre kínzóbban érezte, hogy nem kellene ezekkel a gondolatokkal foglalkoznia. Nem tudta mi készteti erre, de megint úgy érezte, hogy nem a saját agyával gondolkodik. És ez a meleg, ami egyre elviselhetetlenebb. Automatikusan levette felsőruháját. Szeretett volna megálljt parancsolni gondolatainak, de nem sikerült. Ez vak rémülettel töltötte el. Hogyan lehetséges az, hogy nem akar gondolkodni, de az agya mégis gondolkodik. Úgy érezte, hogy valaki lakik a fejében, és az szabadulni szeretne. Egyre nagyobb forróságot érzett, és egyre homályosabban látott. Egyszerre mintegy varázsütésre jól érezte magát. Nem volt melege, szinte nem is érezte testét. Jó érzés töltötte el, és már egyáltalán nem számított, hogy hol is van valójában. Végtagjait ugyan nem érzékelte, de ezzel nem is törődött. Hosszú ideig lehetett ebben az állapotban. Talán el is szundított kicsit, mikor hangokat hallott. Megpróbált megmozdulni, de nem tudott. Meg próbálta szemét kinyitni, de úgy érezte, nincsenek szemei, emlékezetből látott, amolyan belső látással. A hallása azonban működött. Valahogy máshogy értek el hozzá a hangok, de elértek, és értette őket. - Doktor úr, betegünk éjszaka meghalt. Kérem, nézze meg figyelmesen a haja tövét. Mintha felforrósodott volna a feje, enyhén elszíneződtek hajszálai. Mit tegyünk??