- Dalmáról egyelőre...ne beszéljünk...- A szavak nehezen szakadtak ki a kapitányból. - Rajta már úgysem segíthetünk.

- Szegény... - suttogta Glinda, és a padlót nézte.

- ... Ám annál fontosabb, miként fogunk viselkedni a következő napokban.

- Lázadjunk fel, tagadjuk meg a szolgálatot - mondta Labin.

De Borles határozottan rázta a fejét:

- Csak bosszút állnának rajtunk is, az utasokon is... Figyelmeztetem önöket, tartózkodjanak a terroristák ingerlésétől. Ennek semmi értelmé.

- És az utasok? - kérdezte Porov.

- Ezzel mit akar mondani? - nyelt egyet a kapitány. Eszébe jutott a rejtélyes telefonáló ...

- Az a gyanúm, hogy őket hiába is kérnénk ta-pintatra. Fél órával ezelőtt ketten közülük elég átlátszó célzásokat tettek nekem arra, hogy szervezkednek az álarcosok ellen.

- No és az a nő, aki engem felhívott, mikor a Lunoritot elzsilipelték az Atlasztól... - mondta gyorsan Labin.

Borles összeráncolta a homlokát. Féltette embereit. Most már különösen féltette, amióta Dalmát megölték. És féltette a hajót is. Az elmúlt években az Atlasz a szívéhez nőtt. Ez volt az igazi otthona. Nem napfényes, pázsittal övezett ház, nem hatalmas üvegablakokon beözönlő fényáradat, boldog mozdulatlanság - nem. Ám az űrben száguldó hajó is ház volt. Az ő háza. És ha arra gondolt, hogy ez a ház egyik percről a másikra felrobbanhat, hogy semmi sem marad belőle, apró darabokra szakadva szóródik szét az űrben.

- Nekünk a hajó és az utasok biztonságára kell ügyelnünk. Az utasok ellenben... nos, az ő dolguk, hogy mit tesznek. Amíg lehet, tegyünk úgy, mintha lojálisak lennénk a terroristák iránt.

- Egy biztos: én nem hódolok be nekik - sziszegte Glinda haragosan.

- Erről szó sincs - folytatta gyorsan a kapitány. - Csak arról, hogy új helyzet alakult ki: a terroristáknak ismét szükségük lesz ránk, ugyanis a Földdel történt megegyezés értelmében az Atlasz perceken belü

Kopogtattak. Porov figyelmeztető pillantást vetett társaira, és ajtót nyitott.