BETHLEN MIKLÓS
                                                              Önéletírása
                                                                - Részlet -

...Gyermekségembeli diaetámról írni haszontalanság, említem csak, hogy igen kicsiny koromban két cápon, kis szekéren vittek volt Felső-Búnra, szegény üdvezült Bethlen Ferenc gyermekeihez, és ott  engem megrészegítettek, melyet nehezen szenvedtem, sírtam fejem fájdalma miatt, mind azt mondván, hangya jár a fejemben. Mind akármely gyermek, a gyümölcsöt, salátát, retket, káposztát és akármi fűből, gyümölcsből való ételt igen szerettem, mely e mai napig is, csakhogy okos mértékletességgel megvagyon bennem. Nem is tapasztaltam soha ártalmát semmi gyümölcsnek egyébnek, hanem a dinnyének, kivált a görögnek, ha sokat ettem benne, és a nyári körtvélynek, baracknak; vérhast indított bennem, de a kevés abból sem ártott semmit is, sőt ez a gyümölcs és füvekkel való élés énnékem felette hasznos volt. Én nem panaszolkodtam volna, mindazáltal úgy, hogy lett volna egy kis pecsenye is mellette, mint a Rómában tartott tatár, mikor a török követ kérdezte, hogy mint vagyon, s felelte emez: mint a bárány, mert ő csak füvet eszik. Kiváltképpen a  káposzta nékem nemcsak étel, hanem orvosság is volt. Én a nyers káposztasalátát fonnyasztatlan ettem, de ellenben a nyers ugorkasalátát nem szerettem. A sós-káposztás hús máig is minden csemege-specialénál kedvesebb étel előttem. Istennek hála, a gyomrom is jól emészti. Majd  minden betegségemben a hajdúkáposztán kaptam életre. Nagy nátha-hurutban, erős hagymáz, forró hidegben, orbáncban próbáltam a sós nyerskáposztát pec-olajjal, de ecet nélkül, jól megettem; savanyú vizet vagy csak tiszta forrásvizet, néha megnádmézelve, gyakrabban anélkül, néha kávét, de bort sohasem, jó bővön ittam rá, kivált este; bétakarództam, aluttam s meggyógyultam utána, melyen a doktorok először csudálkoztak, de azután magok is az én meleg májom s hév természetemhez képest igen jónak találták; még doktor Köleséri Sámuel nádmézzel javallotta a nyers  sós káposztát, de én ritkán próbáltam úgy, csak rend szerént praktizáltam, parasztosan követtem a mai napig is. Az édes ételt is szerettem ugyan, de a savanyún, ecetesen mindinkább kaptam. Lépesmézet minden akadály nélkül sokat ehettem. A kövér akármiben is kedves volt előttem, a húsnak az ösztövérét sokszor elutáltam, nem ment le a torkomon a csömör miatt, de a kövére jól lement. A csömör dolgában nagy Isten áldása volt rajtam: még a számban volt a falat, és ha csömörös volt, azon szempillantásban a vakszemem bal felől megnyilallott s fájni kezdett, arról csalhatatlanul megismertem mindjárt a csömört, és azt a falatot kipöktem, s mindjárt bort kértem sietve rá, s ha hamar úgy ihattam rá, a csömör és vakszemem fájása elmúlt egyszersmind mindjárást. Ha pedig ugyancsak meg találtam csömörleni, az a bal vakszemem fájása nagy vagy kicsiny volt a csömörhöz képest, az soha meg nem csalt,  melyet is én haszontalan dörgöléssel, mivel, nem orvosoltam, hanem csak koplalással, álommal; ha ebéden csömörlöttem, vacsorát nem ettem, ha vacsorái, másnap ebédet, mindaddig, valamíg a vakszemem fájása el nem múlt. Nem ettem, tudom néha másfél nap is, nem is kívánta olykor a gyomrom is, az appetitus együtt járt avval a fájdalom múlásával, olyankor osztán ha kaphattam csukát, semling apró halat, csíkot, vagy ha hal nem volt, tyúkfiat főzettem  káposzta levében, tormával; egész patika csak az volt. Igen jól voltam utána, a levét kiváltképp kanállal jó bővön hörpöltem.