A közjegyző felolvasta. Majd elővette az enyémet. Ez érvényes. A többit felülírja. Nagy moraj a teremben. Kiabálás, fenyegető hangsúlyokkal. Felugrott a sarokban egy kicsi, csúnyácska, körülbelül velem egyidős nő, és előadta, hogy tizenhét éve ő volt az unokaöcs felesége, és akkoriban sűrűn látogatta Mancit. Az akkori keresete ennyi meg ennyi volt, órabére ennyi, buszjegy ára ennyi az akkori árakon, most tehát órabérre kiszámítvakövetel a mai árakat tekintve százötvenezer forintot a hagyatékból, és addig harcol, amíg meg nem kapja, kárpótlásul a csalódásaiért. Hangosan felkacagtam, és amikor egyedül maradtam a kacagásommal, akkor döbbentem rá, ezt ők véresen komolyan gondolják. A szeretet is mérhető és eladó. Ráhagytam, jó, megkapja. Ez volt az a válasz a teremben, ami megdöbbentett mindenkit. Az ügyvédem kezdett integetni, hogy hallgassak. Az ujját a szájára téve intett. Nem érdekelt.

Hisztérikus kacagás lett úrrá rajtam. Ezek félnek tőlem!

De hát engem csak a lakás érdekel és az, hogy minél hamarabb legyen vége, ne húzódjék a per, mert a végén nem kapok semmit, és a lakás is elúszik.

Tehát az enyém a lakás? Igen? Boldog voltam, a többit vihetik! Aki, amit akar. Hangosan megkérdeztem, kinek, milyen követelése van a teremben lévők közül.

Egymást túllicitálva, kapkodva sorolták a tárgyakat. Ki a gyertyatartókat, ki a festményeket, ki a fotókat, az ezüstöket. Jó. Vigyék, hiszen ez családi dolog, ehhez morálisan semmi közöm. Hiába integet az ügyvédem.

Irénke néni százezret és a hintaszéket. Jó. Még valaki? Csönd. Zavar. Ennyi, kész, több nincs!

Kész a lista, lezárva. De senki nem lépheti át a küszöböt, zár lecserélve. Az ellenfél ügyvédje mosolyog.

Megadja a címét, hová vigyem a tárgyakat, a pénzt. Tudtam, hogy Máli néni tudja, hogy hibás, nem is kért pénzt. Attól félt, hogy lelepleződik, és vissza kell nekem adnia a kiszedett összegeket. Csönd. És megtörtént a csoda. Nem volt több tárgyalás, nem volt fellebbezés,

én örültem, hogy vége, odaadom mindenkinek, amit kért. Megkapják.

Elmenőben kinn az ellenfél ügyvédje gratulált.

- Okos! - mondta, - Csak veszített volna, időt, pénzt, energiát. Kár, hogy nem ismertem hamarább! Tudja ugye, hogy az egész teremben csak maga és én nem voltunk zsidók? A maga ügyvédje is az...

Zavarodottan bámultam.

- Ügyes és szép gesztus, gratulálok! - és otthagyott.

Bárhogy döntök is, a következményeit én viselem.

A könnyű a döntésben, hogy nem hagyok - kockáztatás esetén - magam mögött senkit. Nem értem a sorsot. Olyan esélyek tárházát nyitotta fel előttem, amelyekről álmodni sem mertem. Harcolni tanított, győzelemre biztatott, most halálra ítél, alázatra szorít, és kezembena döntés. A döntés kényszere. Mi a jobb? Keveset, de jól élni, várva a halált, vagy elébe menni, hátha mégis megúszom, és kapok még haladékot és remélhetek tán?