A partraszállás célja teknősbéka-vadászat volt, de nem lett belőle semmi. Alig kétszáz méternyi gyaloglás után egy homokbucka mögött feltűnt egy kis halásztelep, és ebből azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a teknősbékafogásban megelőztek minket. De én ennek a kis telepnek igen megörültem, mert végre megismerhettem a folyami életet. A zátony egyik kis öblében kopott lakóhajó, gaiola volt kikötve. Mellette egy dorongokból összeállított farácson oldalszalonna nagyságú húsdarabok száradtak a napon. Rögtön láttam, hogy az Amazonas vízrendszerének óriási harcsaféle halát: a pirarucut szárítják. A pirarucu másfél-két méteres hal. Óriási szája és a szája körüli bajuszszálak valósággal szörnyetegkülsőt adnak neki. A telep gazdája éppen egy ilyen halóriást bontott, és a kép kísértetiesen hasonlított egy frissen perzselt disznó felbontásához. Még a hatalmas oldalszalonnáknak megfelelő lapok is megvoltak, csak itt nem szalonna, hanem halhús fehérlett. A trópusi napon száradó óriási húsdarabok azt mutatták, hogy a halász a közelmúltban legalább 5-6 nagy halat ejtett zsákmányul. A teleptől valamivel távolabb kopasz nyakú urubuk, magyarul pulykakeselyűk marakodtak a kidobott beleken. Négy eleven teknősbéka és egy pirarucu napon szárított fele csere útján a birtokunkba került, és a következő napokon fejedelmi lakomák kerültek ki belőlük. Végre megtudtam, milyen a híres teknősbékaleves, de nekem ennél is jobban ízlett a pirarucu húsa.
Néhány kisebb halat is cseréltünk, köztük egy körülbelül félméteres, fekete harcsaforma állatot. A hátán, a feje mögött szúrt seb tátongott, talán itt szigonyozta meg a halász. A hajóra visszaérve a zenekedvelő Raymondo odahívott azzal, hogy valami érdekeset mutat. A fekete halat hátuszonyánál fogva kiemelte a tartályból, mire a hal - akármilyen hihetetlen - ugatni kezdett. Azonnal a magnómért szaladtam, mert féltem, hogy különben senki sem hiszi el, hogy a Rio Branco vizében ugató halak is vannak.

A délutáni enyhüléssel együtt megérkeztek a partról a vidék legkellemetlenebb útitársai, a piumok. A piumok apró szúnyogféle rovarok, és csípésükről csak akkor szerzünk tudomást, amikor már rajokban ellepnek minket. A csípés helyén egy csepp vér jelenik meg, utána pedig a seb környékén, aszerint, hogy ki mennyire érzékeny ezekre a kis fenevadakra, tízfillérestől tízforintosig terjedő nagyságú piros daganat keletkezik. Én szerencsére megúsztam aprópénzzel, vagyis kis daganatokkal, de ezekből kezemre-lábamra több tucat jutott. Így azután a konyhába menekültem volna, de a szakácsunk éppen vacsorához készülődött. Ha teknősbékáról van szó, ez meglehetősen kegyetlen foglalkozás, mert az állatokat brazil szokás szerint lefejezik. Nem vagyok érzelgős ugyan, de a teknősbékaebédet főképpen ezért nem kedvelem. Társaim elmagyarázták, hogy a teknősbéka nem számít igazi állatnak, hiszen a vízben él, mint a hal, és a víziállatok nem éreznek semmit. Ez a különös biológiai magyarázat nem nyugtatott meg, de évszázados szokásokat, különösen az én gyenge portugál tudásommal, nehéz megváltoztatni. Így megvártam, amíg az Ebenezer kikötött, és sétára indultam egy narancssárga homokzátonyon.