II.

Azok a szerény, dolgos hétköznapok...

Avagy: egy hűvös széplány kísértete

2009. március harmadika.

Az életvédelmi osztályon a szokásos hétköznapi munka zajlott. Nem mintha a külső szemlélő ebből bármit is észrevett volna. De ide „külső szemlélő" úgysem jut be, legfeljebb vádlotti vagy tanúi minőségben.
Kürthi őrnagy például az íróasztala előtt ülve - aludt. No jó, csak bóbiskolt. Várt. De nagyon utált várni. És hogy mire? Nos, Rigó doki jelentésére, az első boncolásról. Amit már tegnap este meg kellett volna kapnia...
Annál gyorsabban tért magához, amikor a kis doktor megjelent. Mert nem egyedül jött. De nem ám. Hanem egy ősz hajú és szakállú, szemüveges, magas, vékony úriemberrel, akin szintén fehér köpeny volt. És az őrnagy a maga hatodik rendőri érzékével rögtön sejtette: ebből baj lesz...
- Bocs, főnök, a késésért! - kezdte a doki - De ilyen üggyel én még nem találkoztam. Ezért el kellett hívnom a Lenhossék utcából Tátrai professzor urat is, konzultációra.
- Tiszteletem! - bólintott a prof felé Kürthi - És együtt jutottak legalább valamire?
- No ez az, hogy nem túl sok mindenre... - csóválta a fejét a kérdezett. - Annyit azért már tudunk, hogy az áldozat nem fulladt vízbe. A tüdejében nem volt víz. Tehát még az előtt halt meg, hogy a Dunába került.
- Nagyszerű! Akkor legalább azt is tudjuk, hogy mibe halt bele: a sok seb okozta nagy vérveszteségbe!!!
- Csillapodjon, őrnagy úr. Mert itt kezdődik a gond. A sebek az áldozat halála és a vízbe való esése után keletkeztek. És nem hiányzott túl sok vére, tehát a keringése már leállt, amikor a sebek érték...