Már látta őket, ott ültek mindhárman az ablak közelében. És egyik se háttal az ajtónak. Dörzsölt gengszterek ezek - morfondírozott Bell. - Minek költöztek ide? Valahol már égett a talpuk alatt a talaj, elmenekültek, és itt hamar összejöttek. Az effélék mérföldnyi távolságból is felismerik a magukhoz hasonlókat. Banditák ezek egytől egyig.

Sokért nem adta volna, ha ez a három ember elköltőik innen. Bárhová. És akkor nyugta lenne. Az év csak "kis boldogságos" napokból állna, és a városban tizedannyi baj sem történne, hiszen minden mögött ezek bújnak meg.

Nem is tudta, mi ütött beléje. Valóban bele kell ártania magát? Még nem volt terve. Odament az asztalhoz, látta csodálkozó tekintetüket. Roddin fekete haját és szemét. Trommer nagy tenyere az asztalon pihent, de ahogy a rendőr közeledett, így zárultak össze ujjai, míg ököllé lett az a tenyér. Roddin találta fel magát a leghamarabb. Collen csak nézett.

- Hej, Bell uraság! Nézzétek fiúk, itt a seriff, saját személyében! Hogy van, hogy van? - kedélyeskedett a bandita, de feszült volt a hangja. Bell megérezte, hogy tartanak tőle, mert valamit terveznek. Valami sötét ügyet. Megállt mellettük, nagyot nyelt. Remélte, elég kemény lesz a hangja.

- Ahányszor eddig összejöttek itt, mindig baj érte a várost. Ha most is így lesz, ezt aligha élik túl - és megfordult. Nem tagadhatta, hogy megkönnyebbülten távozott.

Mögötte felcsapott a röhögés. Jól megkülönböztette Rodin .magas nyerítését, Trommer medve hangú, böfögésszerű brummogását, Collen vihogását: És valaki a három közül a térdét is csapkodta. Bell ment kifelé, ez a hangzavar a hátát verte, és a szívébe talált. A szégyen égette. Vöröslött az arca. Még a szeme sarkából látott egy fehér foltot - Patrick pincérkabátját -, de a fiúra sem nézett. Mereven, mint aki nyársat nyelt, ment kifelé. Csak arra ügyelt, ne siessen. Már, az utcán járt, de még mindig hallotta röhejüket. Fájt, hogy kinevették, pedig tudta, az ő helyükben maga sem viselkedett volna másképpen. Hiszen ő csak Bell volt, a kis rendőr, aki mit tehetett volna a környék legbefolyásosabb banditái ellen? Akkor is, ha mindenki tudta errefelé: ezek banditák... Ezt be is kellett volna bizonyítani. És ez még senkinek sem sikerült.

Delsol és Marcus az ajtóban várták. Az arcukon döbbenet.

- Patrick telefonált. Megőrültél, Bell? - Ez nem volt okos dolog, Bell.

- Az én dolgom - morogta, és gépiesen az órájára nézett: Akkor jutott el tudatáig, hogy a felesége nem várja otthon. Régebben megszokta, hogy délután az órára nézés pillanata egybekapcsolódott a hazamenés szükségességének érzetével. Most már nem kell erre gondolnia. Az asszony a válóper után elköltözött innen, ami éppen olyan csöndes kis esemény volt, mint annak idején az esküvőjük. Szinte senki sem tudott róla.