A napok telnek. Az éjszaka a narancssárga és a fekete keveréke. Az utcai lámpák görbe hátú szerzetesekként mutatják az ösvényt, amin haladnom kell. De én nem csak az ösvényt látom. Azt hihetnénk, hogy az éjszaka elfedi a rengeteg mocskot, amivel nappal kénytelenek vagyunk szembenézni, de nem így van. Az éjszaka csak előzékenyebb. Ha nem akarod látni a világot, nem fogod. De ha hajlandó vagy egy kicsit meresztgetni a szemed, és mélyebben belenézni a sötétségbe, olyan dolgokat fogsz látni, amiről el sem képzelted volna, hogy léteznek.

A gondolkodó fotelomban ülök.

Huszonkilenc éjszakával ezelőtt a kölyök szájába tömöm az összenyomorgatott sörösdobozt.

Huszonkilenc éjszakával ezelőtt végre tisztán látok a North Bull Islanden álló néma autókkal kapcsolatban.

Huszonnyolc éjszakával ezelőtt csont reccsen.

Huszonhárom napja üvegszilánkok szóródnak szét a Malahide Roadon.

Huszonnégy éjszakával ezelőtt a koldus őrültnek nevez.

Huszonegy napja erősen rázom a fejem a Garda kérdéseire.

Tíz éjszakával ezelőtt a lány lejjebb húzza a szoknyáját, a keze egy pillanatra az enyémhez ér, ahogy fedezéket formál a tűznek.

Öt éjszakával ezelőtt a szőke nő parfümjének az illatát keresem a levegőben, közben a telefonomba a feljegyzett név után azt írom: "eszedbe ne jusson".

Nyolc éjszakával ezelőtt a szőke nő megszaporázza a lépteit, én az égboltra nézek.

Holnap eszembe jut a telefonomba feljegyzett név.

Ma, fél óra múlva újra úton az esőben. Kezemben Fúj, a cipőm barátságosan kopog a járdán.

Nem őrjárat. Séta. Nem keresztes vitéz vagyok. Nem szuperhős. Kőszikla vagyok. Figyelem vagyok. Nincs kompromisszum. Gyors döntés vagyok. Kérdés vagyok. Ha kell, a válasz vagyok. Pofon vagyok. A zúzódások a fantomképem.

Az igazság vagyok.