Benedetto atya már régen nem érzett ekkora feszültséget egy temetés miatt. Az emberek választ várnak, gondolta.
Magyarázatot akarnak. Én is. Csak nekik itt vagyok én, hogy keresztre feszítsenek a kimondatlan kérdéseikkel.
Nekem meg… – de nem fejezhette be, mert kopogtak, és az egyik sírásó jelent meg az ajtóban.
– Na, mi az, Chino? – szólt oda az atya, kissé türelmetlenül, mert nem szerette, ha megzavarták gondolkodás közben.
– Már ne haragudjon, tisztelendő úr, hogy zavarom, de ha zavarom, vissza jövök később. – Van még idő – mondta Chino, miközben egészen kis gombóccá sikerült összegyűrnie a sapkáját.
– Ha már itt vagy, mondd el, amiért jöttél – mondta a pap, s azon volt, hogy nehogy elveszítse lelki békéjét.
– Gond van, tisztelendő úr – mondta erre Chino.
– Gond? Miféle gond?
– A parcellával van gond – mondta Chino.
– A parcellával? -kérdezte Benedetto atya szigorúan.
– Hát nem is igazán a parcellával, hanem a fával – helyesbített Chino.
– A fával? – kérdezte az atya miközben kénytelen volt kezével az asztalra támaszkodni. – Miféle fával, Chino? Ha jól tudom, te sírásó vagy.
– Az is volnék – húzta be a nyakát Chino, mert már őszintén aggódott a tisztelendőért, aki egyre sápadtabbnak tűnt. – Tudja atya, azt a fát megtámadta valami kórság.
Oszt' potyognak le róla a félig érett almák. – De kemények ám! – nyúlt a fejéhez Chino, mintegy igazolva a szavait.