Csattog az ostor

Lék kerekű fenék fényben
Virítanak vulkán-napok.
Káosz-rendű szétszórtságban
Múltak, jelen, s jövő ragyog.
Pásztor lelkem télen, nyáron
Szabad táltos akár a szél.
Kőhöz, fához, fékhez kötve
Nincs más, csak kit hazája mér.
Úgy visz a szél, már szabadon,
Egyedül isten zabolázhat,
Nincs csak a lelkiismeret,
Ősi hangja, ami megrázhat,
S hazám, ha szűkét rakja rám

A hon nagy tisztítótüzén,
Hogy vesszőt fussak lelkileg,
A tisztesség alvó ügyén.
Nincs más mi itt tart, semmi már,
Csak múltunknak vérszerződése.
És magyarságom tudata,
Ha benned is felébred végre.
Nincs más mi ennél fontosabb,
Nézz fel, - fel a csillagos égre,
Futó szelekben vágtató,
Honfoglaló apáink képe
Néz vissza rád, s szemedre ég,
Hol van istenörökű jussa?
A honnyi föld, termő vidék,
Mit jobb kezedbe téve tudta.
Hogy számolsz el, még mielőtt
Szemeidet végleg lecsuknád,
Harcokban hősként elesett
Őseidnek, kik neved adták.
Hogy számolsz el isten előtt
A rád ruházott szentségekkel?
Ha, hagyod elsorvasztani
Kiváltságod, mi egy a fénnyel.
Hogy számolsz el néped előtt?
Ki megáldott a bizalmával.
Dacolva kételyeivel,
Dacolva óvatos magával.
Csattog az ostor, pereg a dob,
E büszke nép vesszőfutása.
Hamarosan beteljesül
Hősi lelkének látomása.
A magyar nép ismét fény lesz,
Egyháromság, táltos utó.
Méltó Atyaistenéhez,
Rab létét felszabadító