Mély nyomot hagyott bennem ez a neuillyi délután. Egyetlen találkozásom volt Popescu úrral, aki pár nappal később hazautazott Bukarestbe. A közel 100 éves korában elhunyt egykori iskolatárs volt az a személy, akitől nem csupán a legtöbbet tudtam meg apámról, de azóta jobban megértem az egyébként bonyolult román-magyar kapcsolatokat. Popescu úr román volt, Aradon érezte otthonmagát, és szavai szerint egyáltalán nem volt elragadtatva, amikor a trianoni szerződés értelmében Erdélyt - beleértve a Partiumot - Romániához csatolták.

Erről az időszakról apám sokat mesélt, mint általában mindenről, ami a magyarságával összefüggött, de soha nem említette barátját. Az első világháború kezdetén az aradi kórházban főorvosként dolgozó nagyapám tiszti rendfokozatban először a szerb, később az olasz fronton egy tábori kórház parancsnoka volt. 1916-ban magas kitüntetést kapott, majd 1918-ban hazatért Aradra és visszakerült a kórház élére. Szülővárosában még évekig tevékenykedett, és betegei körében körű népszerűségnek örvendett. 1920 után feleségéhez - leendő nagyanyámhoz - hasonlóan a megszállt országrész lakosának tekintette magát. Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy „ősei földjét" elhagyja és máshová költözzön, viszont állandóan foglalkoztatta akkor 21 éves, egyetlen fia jövője.

Nagyapám egyik gyerekkori - ugyancsak aradi - barátja Budapesten végzett, és jogi tanulmányai befejeztével közjegyző lett. A Pálmai Lajossal folytatott levelezés eredményeként ügyvédnek készülő apám 1921-ben felkerült Budapestre. A fővárosban először járt, senkit nem ismert, „családja" Pálmaiék lettek, akiknél lakhatott. Beiratkozott a jogi egyetemre, mindvégig a legjobb jegyeket kapta. Közben szorgalmasan tanult németül és angolul, míg (és itt visszaugrom a Popescu úrtól Párizsban hallottakra) már gimnazista korában igen érdekelte a francia irodalom, úgyhogy a gallok nyelvét is kezdte elsajátítani.

Jóval később, a harmincas évek végén Irányi utcai lakásunk gazdag, „kozmopolita" könyvtárában sok francia nyelvű művet láttam (illetve sejtettem, hogy francia, mivel egyes szerzők neve, így például Victor Hugo, Jules Verne vagy Molière, nem volt ismeretlen). Tízéves sem voltam még, a francia irodalom egy-két remekművét ismertem már, és láttam Molière színdarabjait a budapesti Nemzeti Színházban.

Apám budapesti lakos lett. Hamar megkedvelte a nagyvárosi életet, az egyetemi tanulmányok mellett koncertekre járt. Hetenként hosszú levelet írt Aradon maradt szüleinek, ezekben beszámolt tanulmányi előmeneteléről és változatos életéről. Nem feledkezett el arról, hogy biztosítsa szüleit, milyen büszke magyarságára, és hogy gondosan ápolja otthonról hozott hazafias nevelését.

Harmadéves jogászhallgató, amikor patrónusa és szállásadója Rottenbiller utcai irodájában ügyvédbojtárként alkalmazza. Közben sikeres német és angol nyelvvizsgát tesz. Nyaranta meglátogatja Aradon a szüleit, és megalázónak tartja, amiért ehhez Budapesten kiállított román beutazási vízumra van szüksége. Majd - és ezt sokszor hallottam tőle - szülővárosába, Aradra való érkezése másnapján a rendőrségen (szemben a házzal, ahol született, és ahol szülei éltek) idegen állampolgárként ideiglenes tartózkodási engedélyt kellett kérnie.