De amikor délutánonként hazafelé menet csakis a következő bejegyzés jár a fejedben, vagy az, hogy mit szólj vissza valamelyik blogtársnak, akkor az pont olyan, mint mikor naponta betérsz egy sörre és egy felesre a kocsmába. A függőségnél nem a mennyiség a lényeg, hanem a rendszeresség. Bár rendszeresen naplót írni önmagában még nem kóros, ismerek olyat, aki harminc éve minden napját leírja, tele egyforma spirálfüzetekkel a szekrénye, de attól még normális. Én viszont mániás blogger lettem.

Egy jó adag kivagyiság

De nem is Kiki, hanem a statisztika miatt történt minden. És persze a rohadt nagy egóm miatt.

Ha egy blogközösségben aktuálisan te vagy a legolvasottabb, az biztos út a mániához. És ha még a szerki is azt hinti társaságokban, hogy „ő a mi vezető bloggerünk!", neked meg, hogy „eszedbe ne jusson abbahagyni!", akkor képes vagy azt hinni, hogy ez tényleg valami nagy dolog, már-már hivatás. Pedig valójában csak egy jó adag kivagyiság. Egy szerkesztő ismeretlenül, ezért nagyon őszintén azt írta, hogy szerinte a blogmániámról szóló iromány, amit első változatban elküldtem neki, akár még érdekes is lehetne, ha nem lenne egy kutyafuttában összedobott fércmű. Teljesen igaza volt. Röviden mindenről, a felületet piszkálva. Kényelmes és veszélytelen. Akárcsak az egész életem. Valahogy nem érdekel a mélység titka. Vagyis dehogynem, csak ahhoz le kéne menni, a lépcsőzés pedig olyan melós, meg idő kell hozzá, türelem, kitartás, néha az egyhangúság elviselése, de ezekből nekem nem nagyon osztottak odafönt. Amint elmerülnék valamiben, máris úgy érzem, ismerem, uncsi, és lépek tovább - munkából, szerelemből, lakásokból, bulikból, eszmékből, vágyakból, életcélokból. Legutóbbiról már teljesen leszoktam. Ennek a felületes világképnek tökéletesen megfelelt a blogolás. Minden nap kicsit magamról, kicsit a világról, egy kis hétköznapi filozófia, aztán jöhettek a hozzászólások, tíz, húsz, ötven, száz, sőt akár kétszáz, és már mentünk is tovább, új nap, új bejegyzés, újabb könnyed piszkálása a létnek.