Karácsonyi ajándék

Tibi mereven előreszegezett tekintettel bandukolt keresztül a réten, fején a hallgatóval. Nem nagyon kötötte le a figyelmét a szivacs párnácskák alól áradó hangos zene, inkább az esti bulin jártak a gondolatai. Még a hét közepén beszélték meg Enikővel, hogy szombat este kirúgnak a hámból, amikor eleget tesznek Páva meghívásának.

Páva nem cifra ruházatáról kapta a nevét, hanem hatalmas szemüvegéről, amely nemcsak arra volt alkalmas, hogy kétdioptriányit javítson szemlencséinek lomha rugalmasságán, hanem arra is, hogy az arcát ellepő pattanásokból legalább néhányat észrevehetetlenebbé varázsoljon.

- Jó kis buli lesz - ígérte Páva az osztálytársainak. - Száműzöm az ősöket, és csak magunkban leszünk. Nem szólnak ránk minduntalan, hogy halkítsuk le azt a vacakot, és az sem lesz téma, lemorzsázzuk-e, vagy összegyűrjük-e a szőnyeget. Megígértem, másnapra kitakarítom a kérót, így nyugodtság lesz, míg tart a hepaj.

Tibi tekintete már a vágányok túlsó oldalán járt, ahol Enikő várta őt - remélhetőleg már menetkészen, s akkor nem kell bájcsevegnie a lány szüleivel.

A szeptemberi langyos, későnyári melegben bogarak repkedtek a levegőben, ökörnyál keresztezte az útját. Tibi ügyetlen mozdulattal sodorta félre az arca elől a vékony pókhálót. Most egyáltalán nem hasonlított arra a félelmetes pingpongozóra, akitől rettegtek a versenytársak, amikor a zöld asztal túlsó oldalán szervához készült.

Szombat volt, nem akart sem a versenyekre, sem az iskolára gondolni. Egyelőre csak Enikőre gondolt, aki bár nem volt igazolt versenyző egyik pingpongegyesületben sem, mégis öröm volt vele játszani. Jó volt ránézni, amikor előrehajolt egy sunyi szerva fogadásához, és az is kellemes látvány volt, amikor hirtelen hátra kellett ugrania, egy hosszú labda elcsípéséhez. Este azonban nem lesz pingpong, csak tánc, egymáshoz simulás meg más kellemes dolgok.

- Tényleg jó kis buli lesz - mélázott a fiú, és bal lábát megemelve készült átlépni a sínen. A fülét betöltötte a zene, a parányi hangszórók teljes erővel üvöltötték a harsány, kicsit régi rock felvétel: - Még! Még! Még! Ennyi nem elég!

A fülét kitöltő zene elnyomta a vonat dübörgését és az éles füttyöt is, ami a mozdonyvezető kétségbeesett cselekvésének volt következménye. Azt sem vette észre, hogy a fékpofák kalodájukba fogva szinte mozdulatlanná teszik a vagonok kerekeit, és a kocsik bakugrások és szökellések között csattogva, sikítva, szikrákat hányva csúsznak a sínen, lassulásra késztetve a szerelvényt.

Majdnem időben sikerült megállnia a hosszú vasszörnyetegnek.

A vészfékezés által felrázott utasok kíváncsian tódultak az ablakhoz, aztán a gyengébb idegzetűek elcsendesedve visszaültek a helyükre, de a tévéhíradókon megedződöttek leszálltak, és körbesereglették a véres testet. Részesévé akartak lenni a szenzációnak, szerepelni akartak a híradóban. Tudták, jönnek majd mikrofonokkal és kamerákkal a riporterek, és egy villanásra ők lehetnek a jól értesültek. Fogalmazgatták magukban a mondatot, amely életükben először és utoljára a nyilvánosság előtt szereplő fontos emberré teszi őket.

Szirénázva jött a mentő a sínekkel párhuzamosan futó úton, és a fontos emberek morogva engedtek utat a munkájukat végző piros egyenruhásoknak.

Nem voltak kamerák. A pillanatnyi hírnévre vágyók csalódottan szálltak vissza a vonatra, amikor a helyszínelő rendőrök végre tovább engedték a szerelvényt.

- Szegény fiú - sajnálkozott egy idősebb asszony.

- Ilyen egy hülyegyereket - mondta kis megvetéssel, a mindig szerencsések öntudatával egy fiatal férfi a társának.