A kihallgatás csupán néhány rövid mondatra szorítkozott. Ferenc József a statisztikai hivatal hallatán azt mondta, hogy Pest szép város, majd elfordult a sorban következő bemutatkozóhoz. Aztán hirtelen visszafordult. Tűnődve nézegette a fiatal tudóst. Simon minden megilletődöttségével együtt is arra gondolt, hogy a mészáros nézheti így a borjút, vajon érdemes-e már levágni. Pedig a király tekintetében nem volt semmi kegyetlenség, semmi ártó szándék.
- Pest szép város - mondta még egyszer. - Nemde, ön Pesten lakik?
- Nem, felség - felelte Simon büszkén -, jelenleg Budán lakom.
- Buda is szép város - mondta a király, és most már végleg elfordult
Telepes Simontól.
- Ennyi volt! Ennyi elég is volt! - mondta magában Simon, és a nadrágja zsebébe gyűrte a betanult szöveget tartalmazó cetlit. Körülnézett, sétált egy keveset, majd megállt az egyik oszlop mellett.
A hatalmas báli forgatagban nagyon egyedül érezte magát. Éppen azon gondolkozott, merre találja a kijáratot, amikor meglátta az őt bekísérő fiatal hölgyet, aki kedvesen mosolygott rá a legyezője féltakarásában. Gyönyörű volt. Simon körülnézett, nem hitte, hogy neki szól a mosoly, de a bátorító fejbólintás láttán megszaporázta lépteit. Meghajolt előtte, és engedélyt kért a bemutatkozáshoz. A hölgy kesztyűs keze megadóan simult Simon kezébe.
A kézcsók valamivel tovább tartott, mint azt az udvari etikett megengedte, ezért Szeibert Mária, a fiatal komorna kissé elpirult, és körülnézett, nem látta-e meg ezt a kínos jelenetet az első udvarhölgy, aki emiatt még ki is penderíthetné frissen betöltött, nagyreményű állásából.
Szerencsére nem látta senki. Minden szem a királynéra szegeződött, aki rangja, szépsége tudatában, hajkoronájában csillogó gyémántokkal állt udvarhölgyei társaságában. Királykék bársony-selyem estélyi ruhája kiemelte hófehér bőrét, a ruha csipkés uszálya szélesen terült el körülötte.
A felséges királyi tünemény mellett elhalványodott minden, mindenki. A cigányzenekar tust húzott, a ceremóniamester felemelte botját, amivel jelezni kívánta a bál ünnepélyes megnyitását, de mozdulata a levegőben ragadt, mert a királyné bólintott a főudvarmesternője felé, szélesre tárta legyezőjét és gyors léptekkel távozott a bálteremből.
A fagyos csend csak rövid ideig tartott. Aztán újrakezdődött a társalgás. Néhányan a távozás okát találgatták. Azt rebesgették, hogy megint a foga fáj szegénynek. Mások tudni vélték, hogy a szíve alatt hordozza a császár régen várt, következő gyermekét. Vagy csak fáradt volt, nyugalomra vágyott?
A híres magyar cigányok zenéje hamar feloldotta a zavart, meghozta a várt báli hangulatot. Vidáman húzták a talpalávalót. Szeibert Mária ismét eltűnt Simon szeme elől. Simon egy ideig kereste a pillantásával, aztán már csak a bálozókat, a táncos lábúakat nézte. Csodálta a hatalmas termet, a gyertyákkal ékesített kristálycsillárokat, a falak selyemborítású kárpitját, a rajtuk széles aranykeretben lógó festményeket, a faragott, intarziás asztalkák mellett álló, bársonyhuzatú fotelokat. Terra incognita volt ez számára, de nézni jó volt. Először van itt és talán utoljára: érdemes mindent jól szemügyre vennie.
Mária újra feltűnt a tömegben. Aztán Simon mintha a terem közepén látta volna. Igen, ő a! Keringőzik valakivel. Az a valaki pedig nem más, mint maga a király!
Azt már nem vette észre, hogy e tánc láttán az udvari méltóságú hölgyek felszisszennek vagy furcsa arckifejezést öltenek. Később még kereste a fiatal, mosolygó lányt, de hiába, ezért úgy döntött, hogy számára vége a bálnak.