Kiváló színész volt. A valódi szerepeket élvezte igazán. Főleg a színpadon, ami nem megismételhető, egyszeri lehetőség minden este. A filmet is szerette, de az kicsit más. Az igazat megvallva volt annyira tehetséges, hogy vele sosem kellett naphosszat ismételgetni a felvételt. Az esetek többségében neki azonnal ment. A „csapó másodszor", a „csapó tizedszer" nem miatta hangzott el.

- Szeretném kifejezni hálámat a szerzőnek, barátomnak. Mert ezt az ünneplést ő is megérdemli. Vagy talán elsősorban ő - csuklott el néhány könnycsepp kíséretében a hangja. - Neked is a színpadon a helyed... mellettem... gye.. gyere... a neked is járó fénybe... föl... ó... segíts...

Nem tudta befejezni az egyre összefüggéstelenebb szavait. És ez nem játék volt! Nem jutott eszébe a híres írónak, legjobb barátjának, Antoine-nak a neve! Akit húsz éve ismert, és akire kimeredt szemekkel nézett. Az első sorban ült, ahogy előre mindent megbeszéltek. A világ forogni kezdett Duras körül. A fények elhalványultak, már a saját hangját sem hallotta. Elhagyta minden ereje, lassan összecsuklott. Habzó szájjal rángatózott a színpad deszkáin...

***

Suzanne a tükör előtt állt. Éppen fésülködik - gondolta Marjolaine -, de feltűnt neki, hogy nincs fésű a kezében. Suzanne különös tekintettel meredt a tükörre. Még soha nem látta így nézni. Mintha egy idegent, egy ismeretlent látott volna.

Hátrafordult.

- Ki maga? - kérdezte.

Marjolaine-nek mintha tőrt döftek volna a szívébe.

- Az kérdem, kit keres? - ismételte Suzanne, aki nyugodtnak tűnt, de meglepettnek a zavarásért.

- Mama... mama én vagyok az, Marjolaine!

- A lányom elutazott - vágta rá Suzanne. - Nincs itthon. Hogy került magára a pongyolája?

Marjolaine úgy érezte, mintha egyszerre két érzés ragadná el. Az egyik az volt, hogy felkiált, Marie-Louise, és a konyhába rohan segítségért, elmenekülve a rémülettől. A másiknak engedelmeskedett, az anyján kell segítenie.

- Ülj le mama - mondta neki.

Kihasználta a lehetőséget, hogy közelebb lépjen.

- Miért üljek le? Nem vagyok fáradt.

Suzanne még meredten vizslatta az arcát.

- A lányom hasonlít magára, hamarosan hazaér. Adja vissza a pongyoláját - mondta minden erőszakosság nélkül.

Suzanne engedte, hogy Marjolaine belekaroljon. Hagyta, hogy leültesse a nagy fotelbe, de még mindig kérdőn meredt a lányra. A szemén kívül arca mozdulatlan volt. Közömbös. Egész máshol járt.

Utána átnézett a szobán.

- Hol vagyok?

- Otthon, mama - tört ki szinte kiáltva Marjolaine-ből.

- Ó.

Elhallgatott.

- Hozzál valamit!

- Adok egy pohár vizet...

- Az jó lesz, egy kis cukorral.

- Azonnal jövök. Rögtön hozom!

Marjolaine elsietett a konyha felé. Arcán elborzadás.

- Nem ismer meg! - sóhajtott egy nagyot, de remegését alig tudta elfojtani.

- Téged sem? - kérdezte Marie-Louise. - Már a múlt héten is volt ilyen, azután megszűnt. De a saját lányát... Azt gondoltam, a kimerültségtől van... Én idegen vagyok... De te, kicsikém...

- Vizet kér! Gyere velem.

A két nő egymás mögött lépett be. Marjolaine kis, ezüst tálcán vitte a poharat....

- Mit akarsz azzal a vízzel?

- De... hát... neked hoztam.

- Egy ujjnyi portóit szívesebben innék, ha már mindenáron azt akarod, hogy igyak.

Újra azzá lett, ami volt.

Nem így a tragédia láttán megdermedt két másik.

Mert a tragédia csak most kezdődött a megszokott környezetben ezen a nyugodalmas tavaszi délutánon. A nagy vörös macska az ablakon keresztül leste őket anélkül, hogy bármi szokatlant is látott volna az egymás nyakába boruló három nőben.

A szerencsétlenséggel néztek szembe.

De milyen sorrendben? Ki kitől kapja a csapást pontosan? És mikor? És mit? És mi ez az egész?...

***

Suzanne mozdulatlanul feküdt a keskeny ágyon. A kórházi ágyak mintha szinte sugallanák az elmúlás érzését. Mindenféle műszer csipogott az ágya körül, infúziós csövek vezettek a testébe. De akkor még él. Amíg csipog a műszer, amíg a palackban buborékok szállnak fel, még él!

- Mama - fogta meg anyja nedves, nyirkos kezét. Fölé hajolt, és egy csókot lehelt a szokásosnál is simább homlokára. Most semmi gond nem nyomasztotta.

Ebben a pillanatban felnyitotta szemét, magához tért meghallva lánya hangját. Legalábbis Marjolaine azt gondolta, a hangjától történt, és fölé hajolva ismételgette:

- Mama, itt vagyok melletted. Nem hagylak el. Rendbe fogsz jönni. Rendbe kell, jönnöd!

Suzanne tekintete szokatlanul üres volt, még annál is üresebb, fekete, mély. Megduzzadt ajkait váratlanul artikulálatlan kiáltás hagyta el. A kórterem falai rémisztően verték vissza az ordítását. Az egész teste görcsösen rángatózott, habzó szája, szinte egybefüggő sikoltásai embertelen fájdalomról tanúskodtak.

Marjolaine kiáltozva rohant ki a folyosóra:

- Segítség! Gyorsan, mindjárt meghal.

Először egy nővér, majd egy másik, végül egy orvos szaladt nyugtatgatni Marjolaine-t. Suzanne ágya fölé hajoltak, és a beadott injekció után figyelték, ahogy lassan csillapodik a dobálózó, rángatózó test és a kiáltozások is elhaltak.

A roham véget ért, és Marjolaine a falnak dőlve motyogta:

- Hát vége. Vége. A mama meghalt. Milyen szerencse, hogy legalább itt voltam.

Az orvos is felegyenesedett Suzanne ágyától, már nem is tudta, hogy Marjolaine ott van-e még a szobában:

- Kész, vége - jelentette ki tárgyilagosan.

- Meghalt? - kérdezte Marjolaine maga elé meredve, üres tekintettel.

- Dehogy halt meg! Hogy mondhat ilyen butaságot, bocsásson meg, kisasszony. Epilepsziás rohama volt. Amióta itt van, már sokadszorra. Ez önmagában nem életveszélyes. Infúziót kap, ezzel a rohamok erősségét csökkenteni tudjuk és egész jól kézben tartható az epilepszia. Legalábbis ekkora dózissal. Már nem olyan erősek a rohamok, mint az elején. Szépen javul, meglátja, lassan rendbe jön...

***

Ebben a pillanatban a lány szemei egy pontra meredtek. Kővé dermedt. Mozdulatlanságát hirtelen a fiú nem tudta mire vélni. Úgy érezte, ez is csak egy „játék" lehet. A vágya csak még jobban fokozódott. Elért a tetőpontig.

- Mama! - sikoltotta Marjolaine.

- Drága, most ne... Szeress, felejtsd el a gondokat, édesem. Most csak egymással foglalkozzunk - csókolta a fülébe.

Marjolaine-t teljes pánik fogta el. Körmét kedvese hátába mélyesztette. Még mindig mozdulatlanul meredt az ágy melletti pontra. Lassan Jérôme-ra is átterjedt különös viselkedése és oszladozni kezdett a mámor részegítő ereje. Majdnem egy percig tartott dermedtségük. Elfordította a fejét a pont felé, amire Marjolaine meredt. Suzanne állt az ágyuk mellett.

Mint egy kimerevített filmkockán, bámultak dermedten egymásra. Meg sem tudtak moccanni, annyira megbénította őket a jelenet. Marjolaine reagált először. Pipacsvörös lett, amikor átfutott rajta a gondolat, ami azonnal magához térítette: bár vőlegénye már jó ideje abbahagyta a szeretkezést, de ő még mindig teljesen feltárulkozva feküdt mozdulatlanul. Jérôme-ot félrelökve pattant fel. Anyaszült meztelenül. Anya... anyaszült meztelenül... Ebben a helyzetben még a csak gondolatában élő szavak is dermesztőnek tűntek.

- Gyere mama! Semmi baj! Nyugodj meg! - borult zokogva a nyakába. Átölelte a vállát, és a szobája felé vezette. Döbbenetében fel sem fogta, hogy teljesen meztelen.

- Felkeltem. És eltévesztettem a szobát. Semmi bajom. Nyugodt vagyok. Mi is sokat játszottunk az én Jérôme-ommal.

- De mama!

- Volt, amikor a földön négykézláb vártam...

- Mama, kérlek hallgass! - tette Suzanne szájára a kezét. - Ne! A te Jérôme-od a férjed volt. Az apám. Maradj csendben. Gyere, visszakísérlek a szobádba. Szépen újra visszafekszel aludni.

Marjolaine tehetetlenül tiblábolt a szobában. Csak akkor lépett ki a folyosóra, amikor látta, anyja békésen újra elaludt. Visszatért a szobájukba. Szinte magán kívül volt. Megborzongott, és csak ekkor vette észre, hogy még mindig meztelen. Gyorsan magára kapta hálóingét. A fotelbe rogyott. Hajnalig rázta a zokogás.

Jérôme érezte, most nincs helye a szavaknak. Nesztelenül kiosont a szobából, magára kapta ruháit és kiment az utcára. Órákig bolyongott kétségbeesetten, tanácstalanul. Érezte, mindkettőjük életében komoly változás következik. Ezt már nem bírja tovább. Annyira nem így képzelte el az életét. A jövőbeli családját. Ez így nem megy. Marjolaine-nel nem élhet tovább. Illetve az anyjával nem. De hisz a menyasszonya. És szereti. Suzanne-t is nagyon kedveli. És mégis. Valami elszakadt...

***

A halált az élettől csak egy hajszál, egy sóhaj választja el. Egy kapcsoló megnyomása pár másodpercre, egy most még mosolygó fiatalembernek megmagyarázhatatlan okból leálló szíve, a parkban talált új micsodát elmélyülten vizsgálgató pöttöm kisgyerek, akit a következő tizedmásodpercben széttép a kezében tartott felrobbanó gránát. A olimpiai arany előtt álló műugrónak sikerült... megvan az arany... de mielőtt elérné a vizet, véletlenül a medence falát érinti a feje. Az ugrás erejétől a koponyája szilánkokra hullik szét. „Elszálló fuvalom csak". Az élet. És mindez bárhol a világban, bármikor. Bárkivel. Háborúban, békében, 10, 30 vagy 50 évvel a háború után. És Suzanne? Tegnap még a színpadon áll, aztán valami történik, és mi a folytatás? Vége?