Ellopatta a fia számára a Szent Koronát. Ezzel arcul csapta az egész magyarságot, akik a koronára, mint egyfajta szent ereklyére tekintettek. Ennél jobban nem is sérthette volna meg a nemzetet.

Ez a korona valóban egyedülállónak volt mondható. A monda szerint a magyarok őse, a hun Attila király készíttette Csaba fiának, akit maga után szánt a trónra. Nemcsak a szépsége és az a kivételes kézműves munka volt egyedülálló, amellyel elkészítették, hanem az is, amit a korona képviselt.

A magyarság nem, mint tárgyra tekintett rá, hanem személyként tisztelte, amelynek önálló jogköre, fennhatósága és hatalma volt mindenhol az alá tartozó területeken.

Egyesek, akik abban a kegyben részesülhettek, hogy a közelébe kerültek, arról számoltak be, hogy a valóságban is érezték a Szent Korona mindent átható erejét. Valamiféle furcsa, megmagyarázhatatlan bizsergésről beszéltek, amely átfutott rajtuk a tarkójuktól a lábuk hegyéig.

Persze csak nagyon kevesek mondhatták el maguknak, hogy személyesen is megtapasztalhatták ezt az érzést, mivel a koronaőrökön kívül csak a mindenkori nádor és az esztergomi érsek juthatott a közelébe. A királyok is csak egyszer találkozhattak vele, amikor a koronázásuk idején a fejük fölé emelték.

Ezt a koronát nem hordhatták, mint a többit. Ez amolyan beavatási korona volt, amely csak egyszer játszik szerepet egy király életében. A koronázás után elzárták a világ elől, és a legszigorúbb felügyelet alatt őrizték.

A magyarság szemében ez a szent tárgy közvetítette azt a jogfolytonosságot, amely Attilával kezdődően Álmoson és az Árpád-házi királyokon keresztül mindmáig jelezte a nemzet erejét és jogát a Kárpát-medencében és sokszor még azon túl is.

És most ezt a koronát ragadta el az özvegy Erzsébet László fia számára. A még pólyában csücsülő László Habsburg Albert fia és Luxemburgi Zsigmond unokája volt, így felmenői nem csak hogy magyar királyok voltak, de egyben Német-Római császárok is. Így Erzsébet jogosnak tartotta követelését a királyi trónra, mint ahogy az oldalán összegyűlt nemesek is. A királyné csak egy dolgot felejtett el, hogy Luxemburgi Zsigmond a trónját a feleségétől, Anjou Máriától örökölte meg, aki Nagy Lajos idősebbik lánya volt, és az uralkodói jog őt illette meg. A magyar nemesség tökéletesen tisztában volt ezzel a ténnyel, de sokszor, általában önös érdektől vezetve, szemet hunyt felette.

Így tettek most azok is, akik hangosan vitatkozva egy asztalnál üldögéltek a koronatolvaj királynéval és annak talpnyalóival. Nyolcan vagy tízen lehettek a társaságban, de a kis létszám ellenére sem tudtak dűlőre jutni. Lehordták egymást fosztogató brigantinak és útonálló rablónak, de arra csak nem tudtak módot találni, hogyan kellene a tizenhét esztendős Jagellót kipenderíteni a hatalomból.

- Először azt a bojárt kellett volna eltenni láb alól, akkor nem nőtt volna a fejünkre. Mostanra már Erdélyben Újlakival vajdai címet is kapott - kiabálta Cillei.

- Megpróbáltuk, de nem sikerült - replikáztak a többiek az ablaknál álló férfi felé pislogva. - Ezt Garai uram tudhatja a legjobban. Tavaly tavasszal megropogtatta a csontjait ez a sehonnai Bátaszéknél. Alig bírt elmenekülni - röhögtek fel az asztal körül a nagyurak.

- Kíváncsi lettem volna, hogy ti mit tudtok csinálni ellene - fordult már oda hozzájuk Garai is. - Úgy támadt ránk, mint az égből lecsapó fergeteg. Sem Isten, sem ember nem állt meg előtte.

- Mit mentegeti magát Garai uram? - szólt oda Cillei pökhendien. - Úgy futott, mint a nyúl, amikor meglátta ennek a kis hadsegédből lett vajdának a piros sisaktollát.

- Megérjük még azt is, ha most nem fogunk össze, hogy Cillei uram is térden állva fog könyörögni ez előtt Hunyadi - vagy hogy nevezi magát - előtt rongyos kis életéért - vágott vissza Garai László.

- Hagyják abba az urak! - csitította őket az egyre mérgesebb özvegy. - Inkább azt mondják meg, hogy mit csináljunk.

- Hunyadival nem sokáig lesz már gondunk - mondta Garai erre újra az ablak felé fordulva, miközben egy sóhaj kíséretében beletúrt az itt-ott már őszülő és ritkuló hajába.

- Ezt hogy érti nagyuram? - kérdezte a királyné némi gúnnyal és megvetéssel a hangjában, mint aki semmibe se nézi az itt köré csapódó nemes urakat.

- Ahogy a kémeim jelentették, a török már ott dúlja Erdélyt - válaszolta a még mindig dühös Garai nem törődve a királyné lekicsinylő hanghordozásával. - Mezid bég egy nagyobb sereggel már közel jár az otthonához. Már pedig a török után, ha az elkezd fosztogatni, kő kövön nem marad.

- És hol van most Hunyadi? - kérdezett közbe Cillei.

- A sógoránál van Nándorfehérváron - válaszolta foghegyről Garai a tőle megszokott jólértesültséggel. - Onnan egy hét alatt sem ér oda a csapataival Erdélybe. Addigra már a török beveszi magát az erődítményekbe.

- Nem kéne segítséget nyújtanunk? - kérdezte az egyik nagyúr, amire a királyné haragosan felszisszent. - Már csak azért, mert nekünk is vannak ott birtokaink - próbált magyarázkodni az imént felszólaló férfi zavarodottan.

- Hadd égjen - mondta erre Garai. - A házakat újjá lehet építeni, a termény újra kinő, parasztot meg szerzünk, amennyi kell. Ott van az a sok útkaparó oláh a Kárpátok mögött, aki csak arra vár, hogy betehesse ide a lábát. A jövedelmem felét hagynám odaveszni, csak tudjam, hogy ez a Hunyadi nem léphet rá többet a körmünkre.