Aztán rádiótelefonon jelentkezett Hálver hadnagy, és kérdezte, ott maradjon-e még a lezárt városrészben, vagy a belső kis kordon vezényletét rábízhatja a katonai-rendőri vegyes alakulat parancsnokára. Rader azonnal visszarendelte Helvert; szólt, hogy Dragos hadnagyot is keressék meg az éterben és hívják be a kapitányságra. Még be sem fejezte a mondatot, két telefon csengett egyszerre; az egyiken Desna jelentkezett, a férjével kívánt beszélni. Rader csak intett a titkárnőnek: most nem. „A kapitány úr a másik telefonon beszél, asszonyom, hívja fel később!" - mondta a szőke nő, és halványan az öregre mosolygott. Ugyanakkor Brohl a megafonokra kapcsolta a másik telefonvonalat:

- Ubraye nyomozó hadnagy vagyok uram. Megtaláltuk Magda Tichór lakását. Az ajtót feltörtük, és behatoltunk. Most folyik a kutatás, bevetettük az összes analitikus nyomozógépet, még a statikus elektromosságot is ellenőrizzük, a tárgyakon fekvő esetleges porréteget, a nyomokat. A kollégák már találtak férfihajszálakat és több használati tárgyon legalább két különböző személy jól látható ujjlenyomatait.

- Végre egy jó hír - Rader felvillanyozódott. - Az ujjlenyomatokat azonnal vigyék a laborba, mi közben intézkedünk, hogy öszszehasonlító komputerbe táplálják be a körözött férfiak ujjlenyomatait... A nő lakásában keressenek még nyomokat, minden apróság fontos lehet!

Noyers őrnagyot hívták az egyik videotelefonhoz. Közben Laerdal professzor újabb jelentést tett Rader elé; hajnali három órakor a Városban száztizennégy megbetegedésről tudtak, a halottak száma harminckilencre emelkedett. Az Ytter-bizottság az adatok és észrevételek összegzése után arra a belátásra jutott, hogy a rejtélyes kór „kimerüléséről", „lefutásáról" vagy „meghátrálásáról" egyelőre szó sincs; a „morbus cosmicus" teljes erővel dühöng, és csak az a szerencse, hogy az új megbetegedések már kizárólag a karanténokban történnek. így van esély arra, hogy a járványt sikerül kordában, az orvosok ellenőrzése alatt tartani. Némi meglepetést keltett, mikor a szőke titkárnő szinte futva jött a terem sarkából, és a Rader előtt álló zöld telefonkészülékre mutatott:

- A miniszter úr keresi Rader urat...

Az öreg ajkába harapott. Tudta, a hívásnak különös oka lehet; és annak is, hogy a miniszter nem videokészüléken szeretne vele beszélni. Bizalmas közlendője lehet... Füléhez emelte a hallgatót:

- Rader.

- Ön megint keresztezi az utamat, kapitány - hallotta a jól ismert hangot. - A sajtóértekezleten azt mondtam, hogy a holdi kupolaváros elszigetelésének semmi köze a Városban tapasztalható járványhoz; megcáfoltam az ezzel kapcsolatos célozgatásokat. Erre ön most bejelenti, hogy a Holdról visszatért utast keresik, ő fertőzi a Várost... Hát ez nagy baklövés volt!

- Én inkább azt mondanám: ez volt az igazság - mondta erre Rader. Igyekezett nyugodt maradni, ámbár a gyomrát mintha egy láthatatlan vaskéz markolta volna. - És ebben a helyzetben nem lehetett tovább titkolni a dolgot. Fütyülök rá, hogy az emberek mit gondolnak a sajtóértekezletéről.

- Maga könnyen fütyörészik, Rader - fújtatott a miniszter dühösen. - De a hibáiért engem vonnak felelősségre! Végül is a kormány engem bízott meg a járványelhárítás vezetésével.

- Akkor miért beszélünk telefonon? - kérdezte Rader maró gúnnyal. Most tényleg fölényben volt. - Ha ön az akció vezetője, fáradjon ide, ahol tényleg meleg a helyzet. Egy helikopterrel negyven perc alatt ideér. Vagy tán a kórtól tart...? Van is rá oka, elismerem. Kis társadalmunkban a halál az egyetlen igazán demokratikus intézmény... A minisztereket sem kíméli.

A vonalban csend lett. Aztán a miniszter váratlanul egészen más hangon - jóval enyhültebben - folytatta:

- Próbáljunk szót érteni, kapitány. Hajlandó vagyok kitörölni emlékezetemből ezt a kellemetlen incidenst, ha... Nos, figyeljen ide. Van a Városban egy hölgy, hogy is mondjam csak: egy munka-társam, akire most itt lenne szükségem. Kérem, intézze el, hogy az illető haladéktalanul elhagyhassa a Várost.