Elizabeth Reed még mindig feketében járt, annak ellenére, hogy biztos volt benne: a kislány életben van. A kastélyt és a környékét többször is átkutatták, Alishára mégsem akadtak rá.
A nő lassan lépkedett, egy kis, kék csomaggal a kezében, elmerengve az emlékek kusza foltjaiban. Érezte: minden egyes nappal kevesebb marad Alisháról elméjében. „De miért? Nem akarom őt elfelejteni!" - Visszhangzott benne az elkeseredett kiáltás.
- Az arcocskája kerek, sápadt. A szemei: akár az enyémek, sötétbarnák és titokzatosak. Az orrocskája természetesen Alexé. A szájacskája is. Ezt már a születésekor is tudtuk... A haja... a kicsi, édes, göndör fürtöcskéi... azok is az enyémek... - Az asszony térde most megroggyant, és a köves útra esett. Egész testében rázkódott a fájdalmas zokogástól. A rettenetes érzés a gyomrát és a szívét mardosta, fojtogatta, mint egy éhes óriáskígyó, amely aztán a tüdejére kúszott, s alig kapott levegőt.
Felnézett: még messze volt a kastély. Legalább négyszáz métert kell még menni. Elizabethen azonban úrrá lett az iszonytató fájdalom: a hiányérzet, amit a kislánya elvesztése okozott. Emlékezett még, amikor először mentek fel oda. Akkor nem volt ereje maradni, és a következő nyolc alkalommal pedig már egyáltalán nem akart menni. De most olyasmit érzett, ami arra késztette, hogy elinduljon. És most az egyszer biztosan nem fog megfutamodni. Tisztában volt vele, hogy Alex sem nyugodott bele a kislányuk elvesztésébe, de ő már feladta a reményt. A kastélyban legalábbis többet nem fogja keresni, az biztos.
Bill Henders tavaly öngyilkos lett, nem bírt tovább abban a tudatban élni, hogy újabb kudarcot vallott. Pedig ő boldog volt a feleségével, és nagyon szerette a gyerekeit is. De olyasféle lelkiismeret-furdalás gyötörhette, -legalábbis Alex szerint, amivel Garry apja is mélyen egyetértett - amelytől másképp nem tudott szabadulni. Csak így, ha véget vet az életének. Alex és Elizabeth alig mertek a temetésen Bill feleségének a szemébe nézni, pedig Mary nem őket hibáztatta, s voltaképpen jó asszony. De mégis: mindkettejükben ott volt a gondolat az egész szertartás alatt, -és még jó ideig- hogy miattuk történt. Így vagy úgy, de miattuk.
Elizabeth próbált mélyeket lélegezni, de nem ment.
- Alishaaaa! - Kiáltotta a kastély felé teljes erejéből, aztán a földre borult.