A termékek közvetlen cseréje nehézkes és igen kezdetleges formája az emberek gazdasági kapcsolatainak. Két olyan embernek kell egymásra találnia, akik mindketten éppen abból a termékből rendelkeznek felesleggel, amire a másiknak szüksége van. Ez a termelés nagyon alacsony szintjére vagy nagy katasztrófák idejére lehet jellemző. A földműves gabonát cserél a vadásszal húsért. 1945-ben vonatra lehetett ülni egy zsák ruhaneművel azért, hogy azt elcseréljék egy zsák lisztért.
A gazdálkodás magasabb fokán azonban, amikor a munkamegosztás széles körű, és az embereknek sokféle termékre van már szükségük, akkor a termék közvetlen cseréjét felváltja az áruk forgalma.
A termék akkor válik áruvá, ha a termelő abból a célból állítja elő, hogy azt elcserélje. Az elcserélhetőség feltétele természetesen az, hogy a termék valamiféle szükségletet elégítsen ki, tehát hasznos legyen. Mégis, amikor a termelő előállítja az elcserélendő terméket, az jár a fejében, hogy terméke minél „csereképesebb” legyen, minél nagyobb ellenértékre tehessen szert a csere révén. Az áru tehát olyan termék, amelyet csere céljaira állítanak elő.
A csere lebonyolítására hamarosan közbeiktatódott egy általános csereeszköz.
Ez az általános csereeszköz: a pénz eredetileg olyan termék volt, amelyet minden cserélni szándékozó szívesen elfogadott saját termékéért cserébe, mert tudta, hogy azért ugyanakkor vagy később, Ő is megkaphatja azt a terméket, amelyre szüksége van vagy lesz. Az általános csereeszköz azonban csak úgy válhat működőképessé, hogy a cserére kerülő termékeknek volt valami közös, objektív mérhető tulajdonságuk is. Ez a közös tulajdonság – amely egy-egy terméket az áru rangjára emel – kettős: a terméknek hasznosnak kell lennie, tehát alkalmasnak kell lennie valamiféle emberi szükséglet kielégítésére; továbbá előállításához, megszervezéséhez emberi erőkifejtésre, munkára legyen szükség. A hasznosság teszi az árut cserélhetővé; a munka, az emberi erőkifejtés pedig értékelhetővé.
Az általános csereeszköz, a pénz beiktatása a csere lebonyolításába, új alapokra helyezte az emberek gazdasági kapcsolatait. A pénz bekapcsolódásával kialakultak az árutermelés törvényszerűségei, amelyek azóta is – a mi jelenlegi viszonyaink között is – érvényesülnek. A gazdasági folyamatokat jól megérteni, helyesen gazdálkodni csak akkor lehet, ha ismerjük azokat a törvényszerűségeket, és ezeket a gazdálkodás során tudatosan alkalmazzuk is.

A termékek közvetlen cseréje nehézkes és igen kezdetleges formája az emberek gazdasági kapcsolatainak. Két olyan embernek kell egymásra találnia, akik mindketten éppen abból a termékből rendelkeznek felesleggel, amire a másiknak szüksége van. Ez a termelés nagyon alacsony szintjére vagy nagy katasztrófák idejére lehet jellemző. A földműves gabonát cserél a vadásszal húsért. 1945-ben vonatra lehetett ülni egy zsák ruhaneművel azért, hogy azt elcseréljék egy zsák lisztért.
A gazdálkodás magasabb fokán azonban, amikor a munkamegosztás széles körű, és az embereknek sokféle termékre van már szükségük, akkor a termék közvetlen cseréjét felváltja az áruk forgalma.
A termék akkor válik áruvá, ha a termelő abból a célból állítja elő, hogy azt elcserélje. Az elcserélhetőség feltétele természetesen az, hogy a termék valamiféle szükségletet elégítsen ki, tehát hasznos legyen. Mégis, amikor a termelő előállítja az elcserélendő terméket, az jár a fejében, hogy terméke minél „csereképesebb” legyen, minél nagyobb ellenértékre tehessen szert a csere révén. Az áru tehát olyan termék, amelyet csere céljaira állítanak elő.
A csere lebonyolítására hamarosan közbeiktatódott egy általános csereeszköz.
Ez az általános csereeszköz: a pénz eredetileg olyan termék volt, amelyet minden cserélni szándékozó szívesen elfogadott saját termékéért cserébe, mert tudta, hogy azért ugyanakkor vagy később, Ő is megkaphatja azt a terméket, amelyre szüksége van vagy lesz. Az általános csereeszköz azonban csak úgy válhat működőképessé, hogy a cserére kerülő termékeknek volt valami közös, objektív mérhető tulajdonságuk is. Ez a közös tulajdonság – amely egy-egy terméket az áru rangjára emel – kettős: a terméknek hasznosnak kell lennie, tehát alkalmasnak kell lennie valamiféle emberi szükséglet kielégítésére; továbbá előállításához, megszervezéséhez emberi erőkifejtésre, munkára legyen szükség. A hasznosság teszi az árut cserélhetővé; a munka, az emberi erőkifejtés pedig értékelhetővé.
Az általános csereeszköz, a pénz beiktatása a csere lebonyolításába, új alapokra helyezte az emberek gazdasági kapcsolatait. A pénz bekapcsolódásával kialakultak az árutermelés törvényszerűségei, amelyek azóta is – a mi jelenlegi viszonyaink között is – érvényesülnek. A gazdasági folyamatokat jól megérteni, helyesen gazdálkodni csak akkor lehet, ha ismerjük azokat a törvényszerűségeket, és ezeket a gazdálkodás során tudatosan alkalmazzuk is.